Pékparti

A hétvégén olyan szeles, hideg, esős idő volt, majdnem minuszokkal, a piac nyitvatartása idején még hó is esett, igaz, délre már el is tűnt a fehérség a dombokról. Az embernek nem volt kedve menni sehová. Pedig menni kellett, hónapokkal ezelőtt jelentkeztem a Real Bread Ireland negyedévi összejövetelére. Ahogy közeledett a találkozó ideje, úgy fogott el a bizonytalanság: illek én oda? A heti 6-7 kenyeremmel? A legtöbbjüknek már péksége van, többéves gyakorlattal a hátuk mögött, netán alkamazottakkal, boltokban, több piacon való árusítással... De mivel a találkozó egy pékségben volt, elmentem. Mire kidolgoztam, hogy a számomra teljesen ismeretlen északi városrész labirintusszerű ipartelepén merre fogok menni, V. felajánlotta, hogy elvisz. 

A telepen a házszámok csak itt-ott voltak felírva, a pékséget csak az oldalbejárat előtt parkoló kisteherautójuk segítségével találtuk meg. V. elment egy kávézóba (gondoltam én, mert kiderült, egy sarokkal feljebb megvárt a kocsiban olvasva), én pedig az éppen megérkező szervezővel együtt bementem, hogy ismerkedjek a többiekkel. Vendéglátónk éppen kávét főzött az egybegyűlteknek, akik írektől szokatlan pontossággal már meg is érkeztek meg a találkozóra, az ország minden részéből. Segítettem a műhelybe lecipelni a kávés, teás cuccokat, feltálaltam a sütiket, amiket vittem (mezei csokis-mentás), s vártam, hátha a szervező bemutat, mert a többiek közül néhányan már ismerik egymást. Mivel ez csak nem történt meg, körbejártam, mindekinek mondtam a nevem, s a where-are-you-from kérdésre következetesen a Bray, Co. Wicklow választ adtam, csak annak mondtam, hogy magyar vagyok, aki különösképpen érdeklődött ez iránt. A francia vendéglátónkon kívül én voltam az egyetlen nem ír. 

Mintha egy kevésbé sikeres koktélpartin lettünk volna, mindenki bögrét szorongatva nézelődött, szórványos csevegés folyt, jobbára a liszteszsákokat bámultam, hogy kiderítsem, honnan való lisztekkel dolgoznak. Végül egy idősebb, északír párral találtam meg a hangot, mint kiderült, ők is a lakásukban lévő, átalakított konyhából dolgoznak. A háttérben két péklegény formázta a vekniket, bagetteket, öröm volt nézni a munkájukat. A pékség egyetlen nagy hangárszerű helyiség, benne kerekeken mozgatható két nagy, többszintes, olajjal fűtött sütő, szintén kerekes kelesztő. A kézzel formázás egy jókora faasztalon folyt, hátrább négy, különböző nagyságú keverőgép, egy új "porciózó" gép, ami adott mennyiségű tésztát vág egyforma darabokra. Vendéglátónk mondta, csak a briósokhoz használják ezt. Több raklapnyi bioliszt, angol, holland forrásból, s sok-sok, szintén kerekeken guruló polc, hűtéshez, tároláshoz, rajtuk a rengeteg, teli kelesztőkosár, vagy sütőforma - mert van, amit formában sütnek, hogy a kenyér a megrendelő kívánságának megfelelően négyszögletes legyen, szendvicsekhez, például.

Thibault bemutatta a munkafolyamatokat, beszélt a terítés nehézségeiről, hogyan lett az üzem két alkalmazottjából mára hét, mesélt a bio minősítés megszerzésének és megtartásának gondjairól, a lisztekről, a kovászos kenyér minőségének javításáról - ők például kilónként egy-másfél gramm élesztőt is raknak a kenyérbe (amit a francia szabvány engedélyez), stabilizálni a minőséget, hiszen a kovász temperamentumos, hat rá az időjárás, a hőmérséklet, a páratartalom. Később az északír házaspár a tönköllyel való sütésről kérdezte őt, s kiderült, voltak nehézségeik: mint mesélte, többször sikerült tégla keménységű kenyeret produkálniuk, s azt is elmondta - amikor én is felemlegettem a tönkölykenyérrel kapcsolatos kudarcaimat -, hogy az itt kapható tönkölyliszt elég rossz minőségű. Közben a pékek befejezték a munkát, betolták a ponyvával szorosan letakart polcokat a hűtőszekrénybe, az éjszakai, hosszú kelesztéshez. Thibault mesélte, a pékségben a nap 24 órájából 21-ben mindig dolgozik valaki, vagy kenyeret, vagy péksüteményeket sütnek. 

Aztán a pékség szedett-vedett székeire, körben, mint egy Névtelen Alkoholisták gyűlésen, mindenki bemutatkozott, egy nő elmesélte, milyen lisztfajta kidolgozásán dolgozik, s aztán el kellett mesélnem, mint újnak, hogy én ki vagyok. Amikor meséltem a kovászos kenyérrel kapcsolatos piaci kalandjaimat, mind bólogattak, ugyanazokat tapasztalták ők is: miért olyan rágós a héj, miért lyukacsos a kenyér, miért kerekded, miért nem négyszögletes, ha nem lyukacsos, akkor biztos nem igazi kovászos, ha lyukacsos, akkor pedig hová lehet rajta kenni a vajat...? Mindenkinek volt valami története a kenyerek fogadtatásával kapcsolatban. Egyre jobban belemelegedtünk a sztorizgatásba, a kinek-lett-keményebb-a-tönkölykenyere című vetélkedőbe, s hipp-hopp, máris eltelt két óra. Sms-t küldtem V.-nek, hogy ha gondolja, mehetünk, nem akartam tovább váratni. S ugye, egy perc múlva már meg is érkezett, elbúcsúztam a többiektől, s irány haza. Nagyon rossz időben értünk le Bray-be, a szél egyre csak fújt, hordta az esőt. 

S ma reggel is, amikor szállítottam, hideg volt, ködös, alig akart kivilágosodni, de legalább nem esett. Reggel vittem Julie-t a szereldébe, fel Dun Laoghaire-be, ahol van márkaszerviz, ugyanis nem nyílik a motorháztető: tipikus Alfa probléma, valószínűleg kiakadt a kábel. Megbeszélt időpontra vittem, a problémát is részleteztem, amikor a recepciós még a múlt héten felvette az adataimat és a kocsi adatait. Erre ma reggel az éppen ügyelő recepciósnő úgy nézett rám, mint akit a szél hordott be az ajtón, s anélkül, hogy különösképpen szétnézett volna a papírjai között, közölte, nem tud a foglalásomról. Kivel beszéltem? Mikor beszéltem vele? Végül csak elém rakott egy papírt, "akkor már akár itt is hagyhatom az autót", s töltsem ki nyomtatványt. Ha nem márkaszervizre lenne szükségem, otthagyom a vállvonogatásával együtt. Megemlítettem, hogy a kocsinak bent kell lennie a rendszerükben (nem tettem hozzá, hogy már ha van olyan), a férjem is járt már itt vele, de ez nem hatotta meg. Kérdeztem, várjak-e itt, vagy menjek-e haza? Menjek csak haza, "majd ha lesz idejük", megnézik az autót, s felhívnak, hogy mit lehet vele csinálni. Arra számítottam, hogy ha időre megyek, Julie hamar, vagy kis várakozás után sorra kerül, de nem ezt történt.

Dúlva-fúlva indultam a DART felé, de ennek a pikírt nőnek köszönhetően szép látványban volt részem hazafelé jövet: a viharos tengert már nem takarta pára, itt-ott megsütötte a felhők résein át a nap, hatamas, fehér habos tetejű hullámok futottak ki a partra, még fürdőzőket is láttam - hihetetlen, ebben a hidegben! 

Bray-be befutva a kikötőben láttam egy embert, a móló tetején át, s az azon átcsapó, többméteres hullámokat fényképezte. Nagyon háborgott a víz a kicsi kikötőben. Nem a promenádon jöttem haza, a szél miatt, hanem egy utcával feljebb, de még ott is lehetett hallani, hogyan zúg a víz a partra kifutva. A keskeny keresztutcákon leláttam a partra, s azok, mint szócsövek vezették fel a sistergő hullámok zaját egy házsorral feljebb. Nem lehet élmény ilyen időben kompozni!