"Viharos" évkezdés

A viharos szél és az eső, amit Angliának ígértek, ide is megérkezett az év első hajnalán, hallottam, hogyan csapkod a nylonzsák a szélben, amivel a lábon álló virágládát/madárodút letakartam (sajnos, nem egészen vízálló az odú, a csinos tetőelemek között beszivárog a víz, majd muszáj lesz szigetelni). V. biztos mondaná, hogy ezt is csak ír építette, szépnek szép, de nem praktikus, és kivételesen egyet kell értsek vele.

A hajnali/reggeli zajokat színezte a falszomszéd, aki úgy fél négy magasságában mintha egy marék vasgolyót ejtett volna egy kongó asztalra... Valamik olyan hangosan gurultak szét a falon túl, hogy nemhogy V., de még én is felébredtem rá. S alighanem szállóvendégük volt az amúgy máskor csendes szobájukban, mert amikor felkeltünk, határozottan hallottam, hogy valaki odaát horkol. Hiába, a nyállal összeragasztott papírfalak mellett minden áthallatszik.

Az éjféli tervet, miszerint lemegyünk virslizni a tengerpartra, a lustaságom és az eső hiúsította meg. Tíz felé kezdett esni, de még csak nem is olyan szemergélősen, hanem úgy istenigazából. Őszinte megkönnyebbüléssel fogadtam. Alexa segítségével meghallgattuk a magyar kabarét, s magyar idő szerint kívántam V.-nek boldog új évet. Aztán csak fennmaradtam, olvastam éjfélig, mikor is odakint megindult a - szerencsére - rövid ideig tartó tüzijáték, s hipp-hopp, már itt is volt 2017.

(Valahogy nem tetszik nekem az a hetes szám, annak ellenére, hogy sokáig 7. szám alatt laktam. A hatos az olyan kis kerek volt, ez valahogy feszesen kihúzza magát, mint egy katonatiszt...)

A januárt betegséggel indítottuk, V. tüsszög, köhög, éjszaka néha a víz veri, láza hol van, hol nincs, érthetően morcos, és fojtott dudahangon conf call-ozik, mert dolgozni, azt kell. De legalább itthonról. Saját magamat a kedvenc citromos/gyömbéres/mézes teával védem, ipari mennyiséget eszem fokhagymából, s már elkészült az igazi házi csirkehúsleves, a zsidó penicillin. Tegnap még lusta dög voltam, s vettem boltit, ami sem színében, sem ízében nem emlékeztetett a valódira, de V. hősiesen megette.  Ma engem már az is jókedvre derített, amikor a lassan felforró leves illata elöntötte a konyhát.

A főzéshez még volt kedvem, de Őrnagy úr közelébe menni még nincs, pedig holnap már kell. Amikor kelni kellene, még sötét van odakint, s még soha ennyire nem zavart a reggeli sötétség. Máskor romantikusnak, és védőburoknak tekintettem a sötétséget, most medveként másznék (mit másznék? mászom!) a paplan alá, míg derengeni nem kezd. Így, több mint egy év távolából szinte hihetetlennek tűnik, hogy valaha régen én reggel 7-kor már dolgoztam.

S ma reggel döbbenten fedeztem fel, hogy a medvehagyma bújik ki a földből, s nyári növényem, a csodaszép kék virágú, rengeteg bimbókat hoz. Lassan abba is hagyhatom ezeket a jelentéseket, mert talán ez lesz a megszokott, hogy minden előbbre jön, ebben a fura időben. Klímaváltozás, ez van. Marad mások téli fotóinak nézegetése.

Januárra semmilyen sütiötletem nincs, sálas pingvineken túl. Esetleg csinálok síelő emberkéket, hála egy kedves ismerőstől kapott kiszúrónak, szép kékes keretben, fehér dombon lefelé... Februárban ott lesz a Bálint-nap, no, arra aztán lehet készülni. A karácsony egyébként lassan enged el, még mindig mézeskalács házikók és karácsonyi torták képeit nézegetem a Pinteresten, míg V. toszkánai szálláshelyek között mazsoláz. 

Az már nyilvánvaló lett, hogy a tervezett egy hét elsőre amolyan Toscana Light lesz, mert annyi ott a látnivaló! Majdnem minden weboldal úgy kezdi, hogy nem szabad mindent megpróbálni belezsúfolni... Firenze egymaga rengeteg látnivalót nyújt, s az embert úgyis annyira megragadja a toszkán vidék, hogy vissza-visszajár, fenyegetőzik az útikönyv. Így pár városra szűkült le a megnézendők listája. Még elég képlékeny az útiterv, de már kaptunk segítséget ott élő hölgytől, ki a remek Toszkána Mánia weboldalt tartja fent.

Számomra legfontosabb San Gimignano, Siena és útikönyv által melegen javasolt Lucca és a mások által javasolt SR146 számú út Sienából kelet felé, amely tipikus toszkán táj látványával kecsegtet... V. teljesen nyitott, nincsen gyerekkori filmemléke, ami Toszkánába hajtaná, mindent érdeklődve fogad. 

Már szinte látom, amint Popsika az ő sülzanótsárga színével ugyanolyan fotogénen mutat a zöld ciprusok előterében, mint a Francia-Alpok csúcsai között...