A harmadik napot kései keléssel kezdtük, mégis, szabadság van... Utána elmentünk a Murchie's-ba reggelizni. Még utoljára vízitaxiztunk egyet, vissza a szállodába, ahol kijelentkeztünk. A kedvemért a városon át autózva megálltunk annál a konyhaboltnál, amit első nap láttam meg a kocsiból. Kihagyhatatlan! Alaposan bevásároltam kiszúrókból, konyhai ezmegazokból. Utána elmentünk megnézni a város egyik legmagasabb pontján lévő régi palotát, amit Kanada egyik leggazdagabb embere építtetett a késő 1880-as években. A ház gyönyörű, nagyon szépen rendbetartott, érdemes megnézni, hogyan élt a krém abban az időben. Semmi sem volt számukra elérhetetlen, rengeteg pénzt öltek a csodás szobákba, bútorokba, gazdagságuk legendás volt abban az időben. A Dunsmuir-család gazdagságuk ellenére azonban nem volt boldog: pereskedés, családi viszály, tragédiák keserítették meg az életüket. Úgy tűnt, két legboldogabb leszármazottjuk két leánygyermekük volt (a számos közül), akik (khm) barátnőik oldalán éltek meg tisztes öregkort.
Még Írországgal is volt kapcsolatuk. Az egyik leánygyermekük a sok közül, Jessie, Sir Richard Musgrave felesége lett, 1891-ben. Sir Richard birtoka Waterford megyében volt, Cappaquin-ben, amely városka ma csirkefeldolgozójáról ismert. Esküvőjüket Victoria-ban tartották: a legnagyobb parti volt, amit a város valaha látott, 200-300 "közeli" barát és családtag részvételével. Jessie dédunokája, Julian Jameson (ismerős név, ugye?) egészen a legutolsó időkig a Jameson-lepárló tulajdonosa volt.
A palotát kastélynak titulálják, de inkább egy hatalmas ház, igen szépen karbantartva. Az utolsó ott élő Dunsmuir-leszármazott halála után gyermekei eladták a házat egy építési vállakozónak, akitől egy montreali bank jutott a házhoz, adósságai fejében. Később 1919-ben katonai kórház lett, majd főiskola, aztán pedig konzervatórium. Ma pedig múzeum, Victoria egyik fő látványossága: valóban látványos, de szomorú hely.
A bejáratnál egy alkalmazottnak csak az volt a munkája, hogy monoton hangon mindenkinek elismételje, mit nem szabad csinálni az épületben... Ne nyúljunk ehhez, ne támaszkodjunk arra, ne lépjünk ide vagy oda... Istenem, hát kiválthatták volna ezt az unalmas munkát egy-egy felirattal, nem?
A kissé lehangoló látogatás után egy Pour nevű remek kávézóban töltöttük fel magunkat koffeinnel, aztán a közeli pólóboltban vettem magamnak vicces feliratú pólókat, mert így ötven felé az ilyesmik nélkülözhetetlen darabjai az ember lánya ruhatárának. Aztán végre nyitva találtuk a lángosost, s Zita azonnal vett magának egy klasszikus tejfölös-sajtos lángost. A már igen-igen erős akcentussal beszélő magyar tulajdonos hölggyel beszélgettünk kicsit, nem volt valami hízelgő véleménye a kanadaiak étkezési szokásairól, mert ők édesen ennék a lángost... Próbáltunk meggyőzni a lángos finomságáról egy sorbanálló szikh fiatalembert, de inkább mást választott.
Zita lángosozik
Ennyi volt. Indulnunk kellett vissza a kompkikötőhöz, Sidney felé. Elsütöttem az utolsó képeket. Az ajándékboltban Zita még talált nekem egy indián bálna-motívumos konyharuhát, s a kezembe nyomott egy Boldogság feliratú kis fafaragványt. Azóta is hordom magammal mindenhová. A komphoz sorban állva most egy udvarias határőrbe botlottunk, akinek nem a megfélemlítés volt a célja. Hálás voltam, hogy felesleges izmozással nem mérgezi meg a túra végét.
Két órát kompoztunk hazafelé, csodás naplementében, de sajnos, bálnákhoz nem volt szerencsénk most sem. Az amerikai oldalon sem volt gond, ott sem voltak kekeckedő kérdések (csak hogy mit hozunk be), de azt azért érdekes volt látni, hogy félrehúzódva ott állt egy autó, amelynek már üres csomagtartójában izgatott németjuhász keresgélt valamit.
Már erősen sötétben autóztunk Seattle felé, e remekül sikerült, felemelő, élmény-, és könnyekben dús előszületésnapi hétvége után. Annyira tele voltam élményekkel...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése