"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Ha péntek, akkor Paolo

2012-01-27T22:36:00.000Z

Teljesen átlagosan indult ez a nap: mihelyt megpillantottam a hiányos tejtermékszállítmányt az Üzem ajtaja előtt, tudtam, nem lesz vidám. Ray, a már-nem-annyira-új séfkolléga elfelejtette megrendelni a vajat, tejszínt, ahogy kértem (és fel is írtam neki, mert mindennek nyoma kell hogy maradjon). Kicsivel ezután a mosogatógép robbant fel, szolid pukkanással, némi fényjátékkal (beázott az áram alatt lévő része, mint később kiderült). Délelőtt még felgyújtottam (megint) az egyik szemetest (Isten bizony, én úgy emlékszem, alaposan elnyomtam a hosszú kandallógyufát az éppen kidobott körtehéjakkal, de úgy látszik, nem eléggé). Főnököm a délelőtt folyamán szaporodó apró bosszúságok hatására ekkor már rezzenéstelen arccal öntött egy fél teát a lángokra, megjegyezve, hogy ez már csak ilyen nap. (A kandallógyufa a sütőm begyújtásához kell, jó mélyen kell a torkába nyomni, hogy belobbanjon a gáz, a gomb, ami a szikrát adná, ezer éve nem működik.)

Ray az első szendvics készítésekor megkérdezte, mit csináltam a kenyérrel, mert valahogy olyan más... puhább, könnyebben szelhető. Főnököm meghallotta, s rákérdezett, hogy csak nem máris érződik a kurzus hatása a kenyereimen? Csendben pirultam, ugyanis nem volt szándékos a javulás: elfelejtettem beledobni a vajkockákat a keverékbe, amikor elkezdtem a géppel kikeverni a tésztát, s csak sokkal később adtam hozzá a kenyértésztához. Talán ezért lett puhább, "más" a kenyér. Vagy azért, mert ma nem dömöcköltem lapossá, ahogy eddig szoktam, hanem csak hajtogattam, és nem gyűrtem össze. Ki tudja. Majd jövő héten megint kísérletezem, egyszer a vajjal, aztán a hajtogatással, meglátjuk, melyik okozza a javulást.

Ma este etetem megint az állatkámat. Bertinet - aki nem szereti a nagyon savanyú kovászt, 2-3 nap után javasolja az etetést, én szeretem a savanyú kovászt, így kivártam az 5 napot. Hét közben elég keménynek, hidegnek találtam őkelmét, kiengedtem pár órára melegedni, aztán mehetett vissza megint a hűtőbe, s ma folyékonyabb kaját kap: annyi lisztet, amennyi a súlya, és kétszerannyi se nem hideg, se nem meleg vizet. Meglátjuk, ezután mit produkál.

***

Caroline, egyetemista kolléganőm - akinek elég jó hangja van, már énekel itt-ott bárokban esténként, s a Youtube-on sparrolina néven tölt fel dalokat -, pár hónapja egy pénteken a saját IPodjáról adta a zenét az Üzemben. A konyhazajhoz, vendégek csevegéséhez a háttérzenét általában Aniz, vagy vállalkozó szellemű kollégák aki-kapja-marja alapon szolgáltatják, feltéve, ha főnökünk tolerálja az adott együttest. (Cseh Tamásnál és Tyereskovánál éppen nem volt bent :-)) Péntekenként délután 3 felé főnökünk távozik, s akkor szabad a vásár! A csak péntekenként dolgozó Caroline jó zenéket szokott hozni, ma például a Lemon Jelly nevű együttes egyik kellemes albuma volt soron. Bár az első szám (Nice weather for ducks) elég furán hangzott, mégis, az utána következő dalok/számok feldobták a mai, átvitt értelemben is sűrűn befelhősödő napot.

Caroline-nak köszönhetem, hogy Paolo-val találkoztam. Ó, szerelem első látásra. Vagyis hallásra. Nem tudtam, ki zenél, azt hittem, egy kissé selypegősen pösze jamaicai öregembert hallok, a sokadik rum után. Hogy nem az, csak sokára derült ki, amikor volt időm megkérdezni Caroline-t, ki az, mi az, amit hallgatunk. Az életben nem hallottam a nevét, pedig meglehetősen sikeres zenész. Mivel akkor éppen nem volt alkalmam szórni a pénzt olyan világi hívságokra, mint CD-k, vártam péntekenként Caroline-t, mint a messiást, hogy ugyan, rakja már fel megint Paolo Nutini-t az IPodra.... Azóta a karácsonyi kiárusításoknak hála, két album szorgalmas hallgatója vagyok, s mivel az uram nem bírja a "bájgúnárt", leginkább akkor hallgatom, ha ő elmerül a Halo-zásban, s rácsukhatom az ajtót. Vagy péntekenként, amikor jön Caroline... A két CD egészen más stílus, a régebbi (These Streets) valahogy jobban tetszik, de az újabbnak (Sunny Side Up) jobbak a szövegei.

S bájgúnárnak tényleg bájgúnár, még akkor sem veszi be a gyomrom a pengeéles vonásait, amikor nem énekel, hanem imádnivaló skót akcentussal beszél. Mert - ki hitte volna ilyen névvel - skót a lelkem...!

Bath és Bertinet II.

2012-01-24T18:58:00.000Z

Folytatom. A netnek hála videóval és képekkel. Ugyanis a neten találtam a videót, amiben Bertinet bemutatja a kenyértészta készítés lényegét az ő módszerével. Nekem kicsit nehézkesen ment a letöltés, de ha lejön, megtekinthető a módszere. Nem állítja, hogy egyedi lenne, a francia pékek így készítik a kenyeret, de aki géphez, kézi gyúráshoz szokott, annak érdekes lehet.

Tulajdonképpen a keverőgép mozgását utánozza, csak vízszintesen, s ezzel a módszerrel jó sok levegőt lehet a kenyértésztába gyűjteni. Szerinte. Ami rendkívül hasznos, mondjuk egy olyan kenyérnél, amely tönkölyből készül, amely nehezebb tésztát produkál az átlagosnál. A tönkölybagettjét - bocsánat, tönkölybagettünket - kóstolva el kell ismerjem, működik. Az én téglámnál jóval levegősebb, könnyűbb lett a végtermék.

Kenyér esetében a sót kis liszttel lefedi, cukrot nem rak a tésztába, a friss élesztőt a két tenyere között elmorzsolja kevés liszttel. (Mindig friss élesztővel dolgozik, a porított szerinte olyan erős, hogy a fűrészport is megkeleszti, jobb a friss.) Aztán hozzáadja a kimért vizet, és a scraper-el, kaparólappal keveri össze. Mint mondta, öt percnyi keverés a tálban tízpercnyi munkát spórol meg nekünk az asztalon, érdemes alaposan kidolgozni a tésztát még az edényben... már ha képesek vagyunk rá, ugyanis egyik nap a rozslisztes tésztát gyakorlatilag nem bírtam megmozdítani, csak sűrű nyögések árán, centiket tudtam rajta taszigálni... De utána jó kenyér lett belőle :-)

Most költői jelzőkkel kellene szépen leírnom, mit szenvedtem a ragadós, tapadós, főleg ujj közé csomósan beülő tésztával az első napon. (Amúgy is van bennem némi idegenkedés a ragadós tésztákkal kapcsolatban, fogalmam sincs, milyen gyermekkori trauma következménye, de valamiért nem szeretem, ha tésztába kell nyúlnom, minden OK az első ujjpercig, de azután...) Nagyon le voltam törve, amikor a várttal ellentétben nem az én kenyértésztám állt össze elsőként. (Mert voltak ilyen hiú reményeim, hogy azonnal kiugróan fogok teljesíteni, sütési múltamnak köszönhetően. Hahaha.) A siker később jött. Sokkal később.

A trükkök lassan adagolva jöttek: így csak a harmadik napon derült ki, hogy ugyan csapkodjuk azt a tésztát rendesen ám az asztalhoz, nyújtjuk és lazán hasára fordítjuk, de csak ötször-hatszor: aztán a scraper-rel, a műanyag kaparólappal szépen össze kell terelgetni a ragadós, leszakadt részeket az asztalról. Mintegy a tészta alá benyúlva, a széleket begyűrve "sétáltatjuk" meg a ragadós gömböt, jobbra-balra, s idővel észrevehetően kisimul a tészta teteje. S utána csapkodhatjuk tovább. S hogy ámuljunk, valóban megsétáltatta a tésztát, asztalvégtől-asztalvégig, a tésztagömb helyett bonjour-ozva az asztal végén ülő izzadt homlokú tanulóknak, akik nem értették, hogy nekik, a fenébe is, nekik miért nem sikerül...?

S mindig - MINDIG - tartsuk szem előtt, melyik a tészta teteje, s melyik az alja. Mert az a ragadósabb oldal, az kerül a kelesztőtálban alulra. Vagy a kenyér formázásánál, amikor óvatosan hajtogatjuk a tésztát, hogy a levegő megmaradjon benne, s kisebb gömbökre szétvágjuk, akkor is tudni kell, hogy melyik a fényes teteje. "Top and bottom" - igen sűrűn emlegetett szavak voltak. Ellenben a sütésre kelesztendő kenyérnél, ami később egyből a sütőlapra lesz kifordítva, a sima fele kerül a tálban alulra. Amit majd később tovább formázunk, bagettnek, vagy más formájú kenyérnek, az feküdhet nyugodtan a ragadós hasán.

"Mi az hogy ragadós? Nem ragadós ez, dehogy is!" - mondta, valahányszor tiltakoztunk, könyékig tésztában -, "csak a fejünkben létezik ilyesmi!" S jött a mondat, ami az elején elhangzott napjában százszor, s a könyvébe is ezt írta nekem ajánlásul: "Mutasd meg a tésztának, ki a főnök!" S nyúlt alá, könnyedén, s a tészta engedelmesen fordult le az ujjairól. Mondhatni, irritálóan könnyedén. Aztán jött a következő trükk: ragad a szélén, ahol alányúlnánk? Nyúljunk alá középen, s fordítsunk rajta 90 fokot... S jé... S aztán megint kapirgálás, s megint csapkodás, s már nem emlékszem, mikor volt, azt hiszem csütörtökön, hogy az egyik kínkeservvel, csak-azért-is-megmutatom-dühvel megcsapkodott tésztám kiérdemelte tőle a "nice", szép jelzőt. Dagadtam.

Amikor kenyér-baguette-egyéb buci formázásáról volt szó, akkor ment nekem legjobban a dolog, hiába, van némi kézügyességem. A lányos asztal (mi négyen nők) a francia kenyerek idején nagy sikert aratott, a nap végeztével odajött hozzánk, s közölte, hogy a bagettjeink egy Michelin-csillagos étteremben is elkelnének, s nekünk ragyogott a fejünk. (Tudja, hogyan kell a kétségbeesett tanulókkal beszélni, naná.) Ha így visszagondolok, olyat senki sem hallott, hogy nahát, maga esélytelen a kenyérsütésre - ezt inkább magunkban gondoltuk egymásról :-) -, ellenben sokszor lépett oda mindenkihez, újra és újra megmutatta, mit csinálunk rosszul.

Megtanultuk, hogyan kell a buciknak, bagetteknek gerincet csinálni, hogy tartásuk legyen. Hogyan hajtogassuk össze a kenyértésztát, elvégre nem lehet csak úgy belepottyantani a formába. Hogyan érhetjük el hajtogatással, gyengéd dömöcköléssel, hogy a bagett elérje a kellő hosszúságot. Hogyan vágjunk vékony, sekély rést a bagett tetejébe, hogy megfelelő módon nyíljon szét süléskor. No, ez volt csak igazán trükkös dolog, a vékony fémcsíkot három ujjal tartani, a végén lévő borotvapengével finoman, de határozottan belevágni a tésztába, nem árkot vágni belé, csak kis rést, mintha meg akarnánk emelni egy takaró szélét... Minden kisült bagett elemezve lett, mindenen megmutogatta, mit csinált jól vagy rosszul a készítője. S megint csak jött a lecke a prezentációból: az egy kosárba került bagetteknek mindnek egyfelé mutatott a megnyílt fele...

A pengehasználat gyakorlásánál sikerült megnevettetnem, ugyanis erősen szorította össze az ujjaimat, s próbálta félrenyomni a "felesleges" másik kettőt, hogy tartsam már a pengétől elfele... mire mondtam, hogy nem megy, gyerekkoromban mindig mondták, ne tartsam el a kisujjam, nem vagyok grófné..

Megtanultuk, hogy a scrapert hogyan használhatjuk vágóeszközként, amikor fougasse-t készítünk. Még a szélét is kicsipkézte az én példányomon, teljesen olyan volt, mint egy nagy fikuszlevél, amelyiknek lyukak vannak a levelén. Megtanultuk, hogyan készíthetjük el némi liszt és egy éles olló segítségével a pain d'épi (kedvencem!) szép mintáját, ami süléskor alakul ki. (Képkereséskor találtam kör alakban elkészült kenyeret is, de nekem az egyenes, kalászra emlékeztető forma jobban tetszik, s szebben néz ki fehérkenyérként.) Utóbbi igazi bulikenyér: szépen le lehet tépni az egyes "búzaszemeket", s aztán mindenki kenhet rá, amit akar.

Megmutatta, hogy milyen gránit sütőlapot tegyünk a sütőnkbe, s hol juthatunk hozzá (az angol Tesco, Waitrose, Sainsbury's árul gránit "vágódeszkát", a hátulján lévő filcköröket leszedve máris ott van nekünk a tökéletes sütőlap.) Megtanultuk, hogy egy kiürített, használaton kívüli pezsgős fadoboz teteje (mert ilyen minden háztartásban van, ugye? :-)) miként használható péklapátként, darával beszórva - mert a daraszemcséken, mint kis vasgolyókon "gurul" a sütőlapra lódított kenyér... Gyakoroltunk rendes péklapáttal is, s jutott idő és kenyér mindenkire bőven, hogy gyakoroljon - így azt az embert, akinek a pain d'épije ragadós masszaként kenődött fel a sütő hátuljára a túl heves kézmozdulata miatt, addig gyakoroltatta, amíg sikerült a tökéletes elhelyezés...

***

Ma reggel, amíkor még egyedül voltam az Üzem konyhájában, csapkodtam egy sort a négy kilós kenyértésztával, felidézésképpen, s Bertinet-s módszerrel csináltam belőle egy nagy kövér kígyót (ragadós fél szigorúan alul), s vágtam ketté középen, mint egy nadrágszárat, s húztam széjjel, és vigyorogtam, hogy némmá... S valahogy hamarabb szét tudtam őket osztani, megfelelő méretű gömbökké, s még a szokásos "egy kicsit lecsípek innen, s átragasztom oda" méricskélés is elmaradt... A kenyerem nem lett könnyebb, tömve van szegény porított élesztővel, érzésem szerint valahol félúton helyezkedik el a gyári szeletelt lapka és a házikenyér között, úgyhogy hamarosan bemegyek a lengyel boltba, élesztőért, s akkor indul a gyakorlás. Hétvégére pedig könnyelműen fánkot ígértem az uramnak. Mivel a főnököm két dolgot remél tőlem, szellős tönkölykenyeret és fánkot, nem késlekedhetek, gyakorolni KELL.

Bath és Bertinet I.

2012-01-23T11:51:00.002Z

Péntek délután vége lett a képzésnek. Néhány emberrel címcsere, mert volt köztük, aki nyáron lakókocsival Magyarországra utazik, és tanácsot kért, volt, akivel igen kellemesen elcsevegtem, és közelebb hozott minket egymáshoz a közös izzadás a kenyértészta felett, és volt, akitől a képeket akarom majd elkunyerálni... mivel nem csináltam egyet sem.

Az iskola Bath központjában van. Parkolás ott elég nehézkes és drága (két font fél óra), hely rendszerint alig, így V. kirakott reggel és begyűjtött délután, így volt a legkényelmesebb. (Szállásunk Bristolban volt, onnan egy félórás autóúttal lehetett eljutni Bath-ba.) Elég érdekes helyezkedik el a "suli", ugyanis két utcafrontja is van, felül bolt, alul egy nagyobb, háztartási sütőkkel, kamrával, ipari sütővel, mosogatóval és wc-kkel ellátott műhely, egy kisebb, hasonló helyiség a felső szinten, az elülső bolthelyiség mögött is van, csak egy üvegajtó választja el a bolttól. Mi, a nagyobb csoport, az alsó szinten voltunk, fent csak pénteken folyt egy egynapos kurzus.

Pénteken, miután megkaptuk a kurzushoz járó "ajándékokat", s bevásároltunk érdekességekből, s túlestünk a kissé szomorkásra sikeredett "szónájsztumítjú"-s búcsúzkodás után, vonszoltam kifelé a cuccaimmal tömött táskát, s enyhe meghatottság fogott el... mert de jó volt, és de sokat tanultunk, és mennyit nevettünk. Együtt. Ez is hozzátartozott. S úgy fel voltam dobva utána. Kis műanyag pekedliben hoztam az iskolából származó kovászt, amely azóta az állatka nevet nyerte: ez utóbbi a kinti hidegben, a kocsiban vészelte túl a hazautazásig hátralévő időt, tegnap este megetettem, remélve, hogy nem dobja fel a talpát, és hamarosan sütök majd vele. Még a gondolattól is enyhe pánik fog el, de éppen ez a pánik az, amitől meg kell szabadulni, nem kell túlanalizálni a dolgot, bele kell vágni és kész. Ez volt az első lecke, amit megtanultunk!

Kaptam szép tanúsítványt, hogy ott voltam, és elvégeztem, majd kirakom a falra :-) Vettem magamnak tengeri sót, durva szeműt, szürkét, mert sóbuzi vagyok, s még pár dolgot, amiről úgy gondolom, elengedhetetlenül szükséges a kenyérsütéshez. S most a mosógép kitartó mormogása mellett próbálom összefoglalni ezt az egészet.

Az iskola és az (egyik) bolt főbejárata

A műhely bejárata, ahol az okításunk folyt.

Az okítás naponta 10-től 3-ig, 3.30-ig folyt, de már du. 2 felé az ebédre készültünk, s volt, hogy 4-ig beszélgettünk a kaja mellett. Richard Bertinet-n kívül ott voltak még a munkatársai, akik adták a keze alá a beutató anyagot, illetve takarítottak utánunk, s készítették az ebédet, amíg mi a napi befejező anyagot vettük át. Teljesen egyenrangúan jöttek-mentek, nem volt semmi, amiről úgy kellett volna éreznünk, hogy itt csak Bertinet okíthat: pl. a Jess nevű lány, aki a jobbkeze, gyakran odalépett hozzánk, s kijavította a rosszul sikerült mozdulatainkat. Vagy jött, ha kellett még liszt, élesztő vagy bármi az okításhoz. Amikor a nap végeztével leültünk, borospohárral a kézben (volt ám diszkrét flanc) és átbeszéltük a tanultakat, addig ők megterítettek, és kirakták a kaját az asztalra. Ha friss húsféle volt az ebédhez az egyik fogás (mert mindig volt vegetáriánus kaja is), akkor azt Bertinet sütötte ki, s ilyenkor még arról is beszélt, hogy milyen húst használ, az mire jó stb. Az aznap sütött kenyérfélékből minden csoportnak össze kellett rakni egy bemutató kosarat, s így még prezentációból is leckét vehettünk.

Ez a napi 5 óra kevésnek tűnhet talán, de már a harmadik napon úgy éreztem, leeresztek, annyi volt az információ. Igen intenzív az okítás, és ahogy megtudtuk, pl. a bemutatott barnakenyerek változatait nemrég csökkentette hatról három félére, mert az emberek nem bírtak annyi tésztával megbirkózni. Leckét kaptunk abból is, hogy mindent előre végig kell gondolni, szervezni, nem az utolsó pillanatban kapkodni egy hozzávaló után. S a megkelt kenyér nem vár, a sütőbe kell kerülnie, különben túlkel, meglappad, nem lesz szép formája.

Az első reggelen egyenként be lettünk mutatva Richard Bertinet-nek, akinek várakozásommal ellentétben nem volt nehéz hamar megszokni a francia akcentusát - kérdezni bármikor lehetett, s kérdeztünk is. Mindenki elmondta, miért jött el a kurzusra, mit vár tőle. Három nagy asztalnál dolgoztunk, négyesével, a munkafolyamat minden lépését mindenkinek ki kellett próbálni. Nem volt mese, nem lehetett csak nézelődni, dolgozni kellett a ragadós tésztával, tapogattunk, kóstoltunk és megvitattunk mindent. Az első napon az egyszerű fehérkenyér tésztájáról volt szó, az alapokról, ennek a napnak a letöltése után léphetett tovább az ember magasabb osztályba, s foglalkozhatott a további kenyerekkel: francia kenyerek a második napon, olasz kenyérfélék a harmadikon, édes tészta a negyediken, s a Szent Grál, a kovászos kenyér, a sourdough volt az utolsó nap anyaga. Volt egy kemény mag, amelyik mind az öt napon részt vett, de voltak, akik csak egy-egy napra iratkoztak csak fel, így pl. a mi asztalunknál minden nap más és más volt a negyedik személy. Kötényt és névcetlit kaptunk minden reggel, kávé, tea, és könnyű reggeli volt az asztalon: lekvár, méz, vaj, citromos-mentás víz, minden nap gyümölcs és valamilyen kenyérféle. Általában negyed 11-kor kezdődött el az okítás, mert eddig volt hajlandó várni az időnként késve beeső emberekre :-) 12 felé kávészünet, ezalatt keltek a délelőtt elkészült kenyerek, majd újra "gyúrás" és sütés. Általában 2- fél 3 felé ültünk asztalhoz, s mindig a saját kenyerünket ettük a saláta, vegetáriánus és a húsos fogás mellé, s mindig volt bor, ami hozzásegített a közvetlenebb csevegéshez, amikor az emberek be merték vallani a félelmeiket, vagy a korábbi kenyérsütős kudarcaikat is :-)

Bertinet sokat beszélt arról, hogy amióta az angolszász országokban elterjedtek a mesterségesen felpuffasztott, tartósítókkal, adalékokkal teletömött szeletelt fehér kenyerek, amelyeknek a héja majdnem olyan puha, mint a belseje, mennyire elterjedt a lisztérzékenység is, holott elég kevés az az ember, aki valóban allergiás a lisztre: gyakran csak az okozza a gondot, hogy a mai kenyereknek nincs idejük rendesen megkelni, mert nem a minőség, hanem a mennyiség számít. Nncs mit rágni, alig van nyáltermelés, mert mit rágjon az ember a puha "kérgen"? Aztán kemény kőként ül az ember gyomrában a pépként összeállt "kenyér"... A jó kenyérhez idő kell, s mennél több ideje marad a kenyérnek kelni, annál jobb ízű lesz, annál egészségesebb, és minél kevesebb élesztő van benne, annál tovább lesz eltartható. (No, ezt tanúsíthatom az Üzemben készült kenyereimmel kapcsolatban.) Érdekes volt, hogy az utolsó reggel meg kellett kóstolnunk a frissen kisült, még langyos kovászos kenyeret, majd megkóstoltuk ugyanazt a kenyeret délután is: ég és föld volt a különbség, ízben és állagban is. Ezt értékeltem igazán, hogy nem csak beszélt dolgokról, hanem megkóstoltuk, megtapasztaltuk a megbeszélteket. Pl. az utolsó napon ott volt öt edény az asztalon, mindegyikben érettebb és érettebb kovászkezdemény, vagy kovász, egyenként megkóstoltuk mindegyiket, mondván, csak így fogjuk tudni, hogy a saját kovászunk működik-e, kész van-e, vagy kidobhatjuk a szemétbe, mert megromlott. Praktikus tanácsokat is kaptunk a kovász tárolására, s arra, hogy mikor érdemes belevágni, s mikor kezdjünk bele a sütésbe, s hogy mennyire számít az időjárás milyensége a kenyérkészítésnél.

Folyt. köv.!

Majdnem vége...

2012-01-19T22:08:00.003Z

Annyi mesélnivalóm lenne... most hirtelen nem is tudnám, hogyan foglaljam össze, mert csak csaponganék egyik dologról a másikra... Minden délután eltart egy jó darabig, amíg lehiggadok, annyira felpörget a képzés, mindig ott heveskedek V.-nek Bath és Bristol között a kocsiban.

Igen sűrű. S holnap van az utolsó nap, s nekem egyszerre tűnt túl rövidnek és túl hosszúnak is ez a hét... Most csak annyit, hogy én még fejtágításon nem röhögtem ennyit teliszájjal és ennyire jólesően, miközben a kenyértészta álnokul a kezemre tapad (bár egyre kevésbé), s olyan utasításokat kapok, hogy "show the dough who is boss!" - vagyis mutasd meg a tésztának, ki a főnök. Mindezt erős francia akcentussal. Ugyanakkor azt is megkapjuk, hogy csak gyengéden azzal a tésztával! S hogy idegenkedésünk a "nehezen kezelhető kenyértésztával" szemben csak a fejünkben létezik, s nézzük csak, hogyan lehet néhány könnyed mozdulattal elérni, hogy ne tapadjon (az a dög). Miközben "franciás" mormogásokat hallatunk, ugye, mert attól lesz csak igazán elegáns a dolog :-) S a mormogásban nem, de nem szerepel ám a "merde" szó, bár az egyik tanulótól mintha ez is elhangzott volna, miközben a több kilónyi tésztát próbálta összekanalazni az asztalról...

Majd mesélek.

Úgy tűnik, most már a tönkölykenyerem is könnyű lesz, foszlós és lyukacsos. Vagyis remélem. A kurzus nagyon szórakoztató, nagyon intenzív, magával ragadó és nagyon tetszik. Bénázok, elég sokat, s eddig egyedül a kenyérformázásban jeleskedtem, valamint az egyik baguettem már kiérdemelt egy "nice"-t. Vagyis még sokat kell gyakorolni...!

Kiskarácsony avagy Nollaig na mBhan

2012-01-07T21:19:00.000Z

Eredetileg erről akartam írni... Hogy milyen is egy ilyen "Kiskarácsony", vagy "Nők Kiskarácsonya". Ír szokás, amelyet eddig főleg Kerry és Cork megyében ünnepeltek. Vízkereszt napja ezekben a megyékben (de most már országszerte) a nők mulatós-pihenős napja volt, angol neve: Women's Little Christmas. Egy érdekes adat: Nigella Lawson születésnapja is ezen a napon van.

A főnököm már emlegette többször, hogy amióta csak az eszét tudja, ezen a napon Cork-ban - odavalósi -, a vendéglők, kocsmák jobbára nőkkel voltak tele, nagy összejöveteleket szerveztek, vagy valamelyik nőtársuknál jöttek össze, étellel-itallal készülve a csajos estére. Aki tehette, aznap nem ment munkába.

A háromkirályok megérkezésének napján a férfiak végezték a házimunkát, ők tették ágyba a gyerekeket, miután leszedték a karácsonyfáról a díszeket - ugyanis rossz előjel, baljós dolog volt, ha ennél tovább fenn maradnak a fán a díszek (hm, ideje volna a mi kis fácskánkat is megfosztani a díszeitől.) Ahogy hallottam a rádióban, az egyedülálló férfiak sem maradtak tétlenül: erre a napra több városban is jótékonysági árverést rendeztek nőknek, amelynek fődíja egy-egy randi az adott város még egyedülálló orvosával, állatorvosával, rendőrével, vagy azzal a férfival, aki hajlandó kiállni egy színpadra, és a jó ügy érdekében mórikálni magát, és elviselni egy talán nem annyira zökkenőmentesre sikeredett vacsorát... :-)

Ki tudja... tán még szerencsés egymásratalálás is megeshet egy-egy ilyen alkalommal, s két-három év múlva már az árverés tárgya váltja január 6-án a pelust odahaza, míg anyu a kocsmában sikoltozik nőtársaival az újabb aukción, ezúttal másra hagyva a licitálást :-)

A mai séta közben elég sok helyen láttam, hogy tünedeznek el a karácsonyfák - járdaszélen tűhalom, valaki éppen ott próbálta meg a kocsiba erőszakolni a kidobandó fát, máshol házi készítésű tábla fogadott, mely egy lakónegyed fagyűjtő helye felé mutatott - két euróért lehet otthagyni a kiszolgált fenyőfákat.

Kedves szokás a Kiskarácsony, melyet azzal indokolnak, hogy a nők azok, akik a karácsony méltó megünnepléséért felelősek: sütnek, főznek, vásárolnak, csomagolnak, megírják a lapokat, hosszan agonizálnak, hogy a kiválasztott ajándék megfelelő lesz-e a kis Aiden-nek, Aoifa-nak stb. Rájuk fér ez a pihenőnap.

Főnököm partit szervezett, hagyományidézőt, amire eléggé nyögve készültem: nem igazán lett volna kedvem egy 9-10 órás műszak végeztével még lézengeni a besötétedő városban, amíg elérkezik a parti kezdési ideje, hogy aztán utána siethessek az utolsó LUAS-szal hazaérni, amikor másnap koránkelés, a piac miatt... Neki is leesett, hogy most szombaton - kivételesen - dolgozik, mert több pincér munkatársam még szabadságon, alig lézeng belőlük Dublinban kettő-három, így még főnököm férje is ugrasztva lett, hogy ugyan, szombaton jöjjön csak segíteni pár órára... Az utolsó percben módosított, nem lett parti, majd tart helyette születésnapi bulit, februárban... Ami szintén péntekre esik...

***

Amúgy készülünk. Egy hét múlva ilyenkor már Bristol-ban leszünk, kéznyújtásnyira Bath-tól, és a Bertinet-kurzustól. Feltéve, ha nem fog fújni viharos szél, ami miatt leáll a kompközlekedés. Az elmúlt héten hihetetlenül erős szél okozott nagy károkat, főleg az ország nyugati felén, de itt is volt áramkimaradás, letört ágak, feldőlt és tartalmukat széthányó kukák, kocsit taszigáló szélrohamok...

Három órámba került, míg kissé nyúlbélaként bizonytalankodva lefoglaltam a kompjegyet, szállást, utóbbit Bristol-ban, mert Bath gyakorlatilag megfizethetetlenül drága, még akkor is, ha az "egyszer élünk!" jegyében mennénk oda. (Az uram teljesen rámhagyta a foglalást, mondván, ideje felnőjek ehhez a feladathoz is.) Bristol vonattal csak 15 perc, kocsival sem alig több, elméletben: a helyiek szerint a reggeli dugóban kínszenvedés lenne az araszolás, menjek csak vonattal.

S nem utolsósorban találkozni fogunk egy régi, itt megismert kedves ismerősünkkel, Valival, alias Csiperke Pannival, alias Geszt-tel, valamint férjével és kisbabájával: ő annak idején többek között Észak-Írországban egy angol katonai telepen volt au-pair, egy skót katonánál. Sosem felejtem el, milyen rémisztő volt, amikor meglátogattuk, s a telep bejáratánál sötétített ablakú őrtorony fogadott minket (mégis, mit vártam, virágeső és kürtszó nem jár látogatóknak, főleg nem Észak-Írországban, ugye). Ahogy bizonytalanul közeledtünk, géppisztolyos katonák léptek elénk... A feszült percek, ahogy vártuk Valit, hogy megérkezzen... majdnem annyira ijesztő volt, mint a magyar-román határ anno, vagy Belfast, az általunk látott katonai őrjárattal 1997-ben... Jellemző, hogy a térképen a telephez, Aldergrove-hoz nem tüntetik fel az utat, Panni-Vali leírására kellett hagyatkoznunk... Érdekes élmény volt.

(Annak idején Panni-Vali éppen nálunk volt, amikor északi fényt láttunk a sandyfordi kertből... Idén megint lehet, hogy látunk ilyesmit, állítólag most egészen délről is élvezhetőek lesznek a fényjátékok.)

Mindent kinyomtattam, a lakás fontos helyén kiakasztottam, hogy egy percre sem feledkezzek el róla. A piacon lemondtam a kávékuckóban való felszolgálást, s elmondtam a titkárnak, Mavis-nek, miért hagyok ki két piacot - "hála" neki, futótűzként terjedt a hír. Többen odajöttek hogy nahát, s mit fogok tanulni? Alighanem úri mulatság ez a szemükben, de sebaj, a lényeg, hogy megyek, és nagyon-nagyon várom, s izgulok, hogy milyen lesz... s hogy mit fogok tanulni, s mennyire lesz majd hasznosítható a hétköznapokban, mert az lenne a lényeg, nem?

Évzáró

2011-12-31T20:16:00.000Z

Most azon gondolkozom, amiről V. a délutáni bevásárlós séta közben faggatott... Hogy kellene valamiféle összefoglalót írni... Mi volt jó, mi nem. De nem megy. A minap írtam valakinek összefoglaló emailt, s utána végigolvasva azt mondtam, hogy nahát... panaszra tényleg semmi okunk, annak ellenére, hogy recesszió és az ország az árokban, riasztó hírek az EU-ról/ból nap mint nap, de mi kösz, megvagyunk.

Voltak kisebb ijedtségek, kellemetlen meglepetések, napi bosszúságok. Ezek felejthetők. Ami felejthetetlen, annak javát adták az utazások, a közös élmények, a munka (együtt, az egész, jövő-menő kollégákkal és stresszel, mind beletartozik, most már).

A felejthetetlenek közül különösen az az autózás maradt meg bennem, ahol a legtöbbször féltem: Svájcban esett meg velünk, valahol egy fura, a hegyoldalba szinte erkélyként belevágott úton, ahol balra sziklafal volt, jobbra magas korlát mögött mélység, távolban erdők és egy vízesés... A Stelvio Pass is remek volt, izgalmas és lélegzetelállító, de ez a hágó, ami csak úgy - mintegy véletlenül - került elénk ("Nézzük meg, erre mi van? Scenic route-ként jelzi a térkép, szép lehet."), no az mindent felülmúlt, mert ezt láttuk:

Innen:

Igen, felejthetetlen. De annyi apróság volt még az év során, amire szívesen emlékszem vissza, belőlük következzék pár, fontossági sorrend nélkül.

A merino juhok buci feje!

Vagy amikor az Üzemben egy péntek délutánon Tyereskovát és Adyt hallgatott a nagyérdemű, utóbbit Cseh Tamás előadásában. Senki nem tiltakozott, pedig biztosan nem értették, hogy mi az a Szeszipari Vállalat, és milyen az, amikor minden ellovan.

A hó Redmond-ban. (Az idén itt nem volt, ma délután például 14.4 fok volt, és tavaszillat.)

Bilbao és környéke, az ételek, és a város. A fürdőzés a francia oldalon. Fürdőzés a Balatonban.

Az a nyári hőhullám (kb. 3 nap) kiülős napozással, itt, a teraszon, és a békés kötögetés, aminek a végtermékét most főnököm mamája élvezi. A melegkék fonal az ujjam alatt.

Maska feje búbja, a kicsit sprőd szőrrel, és a verekedésnek köszönhetően eltorzult fülével.

Ismerősök és ismeretlenek kedvessége. Néhány váratlanul ért ajándék, amiken érződött a figyelmes kiválasztás.

Volt rossz is:

Az a csattanás, amikor elvittem Focissal egy parkoló autó tükrét.

Az uram vérnyomása. Gyengének és tehetetlennek érzem magam, ha beteg.

Hogy még mindig nem tudok uralkodni a dühömön.

A ráismerés, hogy tetszik, nem tetszik, de kollégáimtól generációs szakadék is elválaszt.

Az ellopott telefonom - a veszteség - , s az élményhez tartozó "szemetek az emberek, mekkorát csalódtam"-érzés.

S lesznek - remélhetőleg - változások:

Háj- és tokacsökkentés. Több zöld, kevesebb hús, több mozgás. Kevesebb időelszarás a neten. A már nem annyira követett blogoktól fájó szívvel való megválás.

Muszáj lesz az időt jobban kihasználni.

Karácsonyi közjáték

2011-12-24T11:50:00.001Z

Távolabbról teljesen hétköznapi ír férfiaknak tűntek, ahogy ott tanácstalankodtak a Tesco-ban, a fűszeres polcok előtt. Egyikük a legalsó polc előtt guggolt, s töprengve vette végig a sók sorát, láthatóan nem tudott dönteni a portugál biosó, himalájai rózsaszín, kevert fűszersó és a sima mezei (alkalmasint járda sózására is kiváló Tesco gazdaságos) só között.

A második a középső polc előtt állt kissé meggörnyedve, ujjával követve végig a sok, egyforma Schwartz papírdobozkát, amikben olyan rejtélyes dolgok lapultak, mint szárított kakukkfű, rozmaring vagy éppenséggel szegfűszeg.

A harmadik magasabbra nézett, a legfölső polcon lévő fűszerkeverékek között válogatott, kezében lista (női gyöngybetűkkel), ő volt az, akit megkértem, hogy ugyan már, vegye le a számomra elérhetetlen magasságban lévő utolsó doboz bouqeut garni-t a polcról. Szemében mintha kis irigység csillant volna meg, mert négyünk közül alighanem én voltam az egyetlen, aki pontosan tudta, mit akar.

A sor végéről még visszanéztem, testhelyzetük, arckifejezésük nem változott. Ugyanott guggolt, görnyedt, nyúlázkodott mind a három, egyikük cetlivel, kissé elveszve a bray-i Tesco fűszeres polcánál. Az én Háromkirályaim, pár órával a nagy ünnep előtt.

Remélem, megtalálták, amit kerestek, még ha nem is a csillag vezérelte őket, akkor is.

Boldog Karácsonyt mindenkinek.

Még megvagyunk, még élek...

2011-12-17T17:23:00.000Z

... még bírom. Munka, munka, megrendeléshegyek, de ezzel nem mondok újat. (Most is kaptam egy mailt a főnökömtől, hogy izé, ez a kis megrendelés még beleférne a keretbe...?) Az idén mintha kevesebb karácsonyi mince pie, torta fogyna az Üzemben, de partikra, irodai bulikra, nagy cégek részéről több a megrendelés, így aztán aprósüti, mézes is több kell. A hétvégét sütéssel fogom tölteni, de azért marad idő ma este kikapcsolódásra is, mert a lakóközösség pár tagja előkarácsonyi csevegésre-forraltborozásra invitált bennünket. Ilyen sem volt még! V. jelenleg ágyban egy alapos fejfájós, hányingeres mégnemtudommivel, ami délelőtt döntötte le a lábáról - így alighanem egyedül megyek. Édességet kértek, így csinálok nekik mini karácsonyi "pudingokat" (csokigolyókat), és mézeskalács hópelyheket a nevükkel és szalaggal, hogy felakaszthassák a fára. S ma nagy pohárral iszom, az biztos, mert rámfér.

Elkezdődött a december

2011-12-02T21:43:00.001Z

Tavaly 54 centet, idén 48 centet kér rajtunk számon az Adóhivatal.

Megkapják. Költsék gyógyszerre. Jól mondom, ugye, Emese?

***

Ma sok meló volt, az Eye and Ear Hospital-ban volt valami konferencia, arra gyártották kollégáim a szendvicseket, én pedig az apró édességeket. A csendes reggel után olyan roham volt ebédidőben, hogy csuda, s nem is engedett fel egész délután. Úgyhogy tetszett, nem tetszett, a hosszú műszak után még maradnom kellett, összerakni a hozzávalókat 4 csokitortához, hogy legyen mit eladni másnap. Nem maradt ugyanis elég torta szombatra a roham után. Húztam a szám, de nem volt mese.

Ma egy csokoládégyártó cég telefonált, érdeklődve, hogy tudnánk-e hetente 400 (nem elírás!) gingerbread man-t szállítani nekik. Főnököm kissé elhűlve magyarázta, hogy ennyit nem tudunk elvállalni, kis kávézó vagyunk, blablabla. Részletes emailt kért a cégtől. Majd némi számolgatás, tanakodás után 200-ra mondtam igent. Most még alkudoznak, ők és főnököm, az áron. Januártól tudnám vállalni, addig mindent háttérbe tol a Karácsony. Érzésem szerint a cégnek most kellenének a mézesek, de erre egyszerűen nincs és nem is lesz idő.

Apropó, a telepen megjelent az első karácsonyfa. Nekem még ádventi koszorúm sincs, a tavalyit vettem elő, megviselt gyertyáival. Pedig - mint minden évben - most is valami szépet akartam csinálni, aztán nem lett belőle semmi. Moha kedvesen megengedte, hogy a motívumait használjam, eladásra készült mézeseken is, de jó, ha valamikor magunknak tudok pár piros-fehér díszt csinálni.

A múlt vasárnapi piac remekül sikerült. A dekorált sütik mind elfogytak, csak gingerbread man maradt, azokat a héten az Üzem vendégei vették meg. Jövő héttől már hóembereket és karácsonyfákat (is) gyártok oda. Sáljaimat Sheila ma vitte el egy karácsonyi vásárra, még nem szólt, hogy sikerült-e eladnia őket...

A legnagyobb érdekesség ezen a múlt heti piacon az volt, hogy összetalálkoztam egyik egykori sandyfordi szomszédunkkal, Karen-nel, aki ékszerkészítőből azóta gyertyaöntővé lépett elő. Anno férjével és kislányával élt a mellettünk lévő házban, ő is piacokon árulta a dolgait. Azonnal felismertük egymást, de a sürgés-forgás miatt csak rövid ideig beszélgethettünk. Most már három gyermeke van, jelenleg Killiney-ban laknak. Sóhajtva emlegette a sandyfordi házat: "Remek volt" - mondta -, "mert abban a sok szobában jó kis vizipisztoly csatákat tudtunk vívni a férjemmel, volt hely elbújni". Elkerekedett szemmel hallgattam. Nevetett, s csak annyit tett hozzá: "Azóta megkomolyodtunk ám!"

OK, szóval nem csak mi vagyok gyermetegek vén fejjel :-)

Más hír nincs, V. Budapesten osztálytalálkozik, én dolgozom. Újabb két mézeskalácsház-megrendelés futott be a héten, az Üzemen át, sőt, a megrendelő hölgy hosszan esedezett, hogy hadd nézze meg, hogyan dekorálok, de a főnököm nem adott rá engedélyt. Nagyon "őriz". Ehhez még hadd tegyem hozzá, hogy a citromszelet, aminek a receptjét Chili és Vanília blogjáról vettem/kértem, az Üzem ún. signature cake-jének számít. Receptjét kiadnunk tilos. Hahaha! Így lesz egy sokat látott magyar gasztroblogger által átdolgozott amerikai receptből egy dublini kávézó féltve őrzött kincse...

A Sok kicsi nevű kezdeményezés logója pedig ötletet adott ahhoz, hogyan készítsek kenyérgombócokból karácsonyfa formájú kenyeret...

A munkás hetek folytatódnak

2011-11-26T20:00:00.000Z

El vagyok havazva. Megrendeléshegyek. Nincs hétvége, nincs lazulás. Sheila-nak köszönhetően 3 piac, - ebből kettő "house fair", vagyis magánháznál tartott bemutató vásár - került a naptárba. Keddre 100 skót zászlót kell sütibe "szobornom". Mina, a Delizia kávézó tulajdonosa aranyszínű puttókat rendelt. Daphne, mentorom, születésnapra kért sütiket. S akkor még ott van Ray, a kollégám, aki egy barátja esküvőjére akar vinni valami "klasszat". No, és a kávézó...

Nem fogok unatkozni, hála az Istennek.

A Royal hotel tetején megjelent az integető Mikulás. Erről a fontos hírről Trish-t azonnal értesítettem, ugyanis a karácsonyi időszak szerinte addig nem kezdődik el, amíg a "waving Santa" nincs felrakva a tetőre.

Elkezdődött. Visszaszámolunk.

Majd jövök és jelentek.

Munkás hetek

2011-11-21T13:28:00.000Z

Szombaton reggel olyan álmosan láttam hozzá a parti kenyér sütéshez, hogy eltévesztettem a gombócok sorrendjét, mártogattam őket a magokba, aztán csak néztem bután, mert ott álltam négy darab "fölösleges" gombóccal... amelyiknek nem volt helyük... Majd némi csipázkodás után leesett, hol maradtak ki, gyorsan megmártottam őket szézammagban, kicsit széttologattam a többieket - szinte hallottam, ahogy morogva engednek helyet az "újaknak" -, s máris újra a megszokott módon néztek ki a kenyerek.

Hosszú volt a hét, pénteken az összegyűlt túlóráimat sem sikerült kivennem, így kimerített szombatra az előző napi tízórás műszak. Hiába igyekeztem eljönni előbb, nem tudtam, négy tortarendelés is volt, sok dekorációval.

S gombócnyomogatás közben az is eszembe jutott, hogy egy olvasóm ötlete alapján, jövőre teljes joggal készíthetek majd foci-kenyeret, hiszen az írek - hurrá! - bejutottak az Európa-bajnokságba. S akkor majd fekete-fehér, mákos-szézammagos mintával készülnek el a kenyerek, focilabdát utánozva. Sosem gondoltam volna, hogy majd így jár az agyam, a hírek hallatán is üzleti, sütis lehetőségeket fognak felrémleni előttem!

A nagyüzem beindult. Most hétvégén felkapcsolták a karácsonyi fényeket kis városunkban, Dublinban a Camden Street déli végében pedig már napok óta égnek a fények a jókora fán, amit egy járdaszigetre raknak ki minden évben. Főnököm sóhajtozva emlegette a karácsonyi sütiket, mire kértem, legalább hadd ne kelljen novemberben elkezdenem a gyártásukat, december 1-jén megkapja az első adagot, de nehogymá' most, még a Hálaadásnapi tök tart-okon sem estünk túl... Minden boltban van karácsonyi polc, dekoráció, s már most óvják a népet az adósságba kerüléstől... szerintem hatástalan az ilyesmi. Hiába a recesszió, ebben az időben mindenki költ.

***

Szombaton a piacon Sheila megkérdezte, hogy V. kirakna-e egy hirdetést a Gyárban, az ő és ismerősei által alapított kézműves kollektíva rendez egyszeri árusítástRanelagh-ban. Érdeklődve nézegettem a posztert, mire ő, hogy nincs-e kedvem sütiket árulni, a piac képviselve lesz, már beszélt az elnökkel, páran majd sütnek oda is. Csak kicsit borult el az agyam, hogy én itt tartósan beszorulva a kávékuckó pultja mögött nem tudok semmiről, piaci dolgokról - extra árusítási és reklám lehetőség, s éppen nekem nem szól?

Kicsit zavarba jött, hogy éppen engem nem kérdezett meg, de nem bosszankodtam sokáig, hanem megkérdeztem, indulhatok-e karácsonyi sütikkel, főleg későbbi rendelések reményében, vihetek-e névjegyet... A végén már azt kérdezte, hogy nincs-e kedvem csatlakozni hozzájuk, mármint a kollektívához - kell majd természetesen biztosítás, de ez nem lehet gond, most már tudom azt is, hol tudok viszonylag olcsón kötni ún. public liability insurance-t, aminek birtokában árusíthatom a sütijeimet a piacon kívül is, mint Monika's Biscuits.

Úgyhogy a héten ismét melóhegyek.

Vasárnap megszakításokkal (séta, ebéd, ismerősökkel kurta találkozás) 6 órát dolgoztam a házon, amit volt kollégám, Myles rendelt. Szabad kezet kaptam, "go mad and do what you think is best", írta a mailben... Így csináltam egy házat, tengerparti "feeling"-gel, mindent ráraktam, ami a Shells kávézó, és Myles kapcsán eszembe jutott. Nem írta, hogy karácsonyi dolgokat akar-e a házra, az ezt firtató emailemre nem válaszolt, így mentem a saját fejem után. Már befejeztem a csinosítgatást, amikor megnéztem pár fotót a Facebook-on a helyről, s persze, hogy az én házikóm korántsem hasonlít az eredeti épületre, a kávézójukat hirdető reklámszöveg - amit belenyomdáztam a ház elé, a cukormázba -, nem egészen úgy hangzik, ahogy emlékeztem rá... de V. szerint a ház így is remek, ne aggódjak. Ma reggel bevittem a kávézóba a házat, Myles majd onnan viszi el a nap folyamán. S most várom az sms-t, hogy tetszik-e, vagy nem egészen erre gondolt...

A sirályokat és a logót Myles javasolta/kérte. A szörfdeszka, "wetsuit", csigák, kagylók, s egyebek az én ötletem volt.

Remembrance Sunday, 2011

2011-11-14T11:51:00.001Z

A helyi újságban láttam, hogy a tőlünk negyedóra járásra lévő anglikán templomban Flower and Remembrance Festival van... Megzavart a Festival szó, de az újságban mellékelt képekről egyértelműen kiderült, hogy a Remembrance Sunday köré rendeződött az esemény. Idén sem árasztották el pipacsot viselő emberek a várost az angolszásznak nevezhető ünnep közeledtével (egyet-kettőt, ha láttam), ellenben - mint kiderült - ennek a kiállításnak akkora volt a sikere, akkora az iránta való érdeklődés, hogy egy héttel meghosszabbították a nyitvatartást, s nem zártak be Remembrance Sunday estéjén. Hm.

De miről is szól ez a fesztivál/kiállítás? Profi és amatőr virágkötők virágkompozíciói díszítik a templomot, a téma a világháborúkban elhunytakra való emlékezés, különös tekintettel az ír katonákra, áldozatokra. Igen szép és megható kompozíciókat sikerítettek a virágkötők - melléjük pedig képek, háborús tárgyak kerültek, az oltár előtt "temető", fehérlő keresztekkel, amilyeneket a katonai temetőkben látni, s köztük rengeteg, rengeteg pipacs... Szívszorító volt. Körben, az oszlopok között felfűzve 168 bray-i születésű katona adatait lehetett elolvasni. Itt-ott eredeti levelek xeroxmásolatait tették közzé, az egyik sarokban, az ún. Family Room-ot berendezték úgy, mintha egy ír konyha lenne, az 1940-es évek elejéről... a rádióból háborús híradás szólt, a konyhaszekrényen telegram... Háborús dalok, versek rejtőztek a virágok között...

A Glencree-ben található német katonai temető, a "németem" sírja helyett ide mentünk vasárnap. A temető következő hétvégére marad, egy pipacsos kereszttel együtt. (Lassan meg kell majd számolnom, hanyadik Dr. Herbert Rumpf sírja balról, mert nagyon kezd olvashatatlanná válni a kő felirata. Egyre nehezebben találni meg.)

A kiállításról számos képet a Christ Church Bray Facebook-oldalán lehet látni. Most vasárnap este zárják be a kiállítást, de előtte még délután 17:30-kor 300 tagú kórus fogja előadni a Karl Jenkins welsh zeneszersző által írt misét a békéért: The Armed Man címmel. Ha bárkit érdekel, a belépő 8 euró. A kiállításra 10 euró ellenében mehetünk be.

Telefonfotó

2011-11-11T20:17:00.001Z

Végre egy izgalmas feladat!

2011-11-11T19:18:00.001Z

Vagyis " Hozzám jössz feleségül?"

Tegnap délután ezt a tortát vitte a futár egy dublini hotelbe. A megrendelője amerikai férfi volt, aki a szívszerelmét lepte meg ezzel a tortával. Vajon igent mondott a hölgy? Főnököm kérte, jelezzen majd vissza, hogy lesz-e esküvő...

Egyelőre néma csend. Ma vicceltünk is vele, hogy ha igent mondott a hölgy, akkor azért nem ér rá emailezni a férfi, ha nemet mondott, akkor pedig azért.

Jobban izgultam a dekor alatt, mint egy esküvői tortánál. Összehajoltunk felette a séffel, hogy akkor most fehér vagy rózsaszín szívek legyenek-e, piros virág, avagy sem, két levél vagy három... S a felirat csak harmadszorra sikerült, úgy remegett a kezem.

Megint a Tobin-ügy

2011-11-09T21:30:00.001Z

Ma, miután az újságban, az ezzel foglalkozó topikon, s számos hírportálon elolvastam a hírt, eljött a nap: az uram kinyitotta, és megittam azt a bizonyos, hűtőben öregedő kis üveg pezsgőt. A gyerekek emlékére, arra, hogy talán most, végre... leüli. Akárhogy is, de - Moldova szavaival - a faszi megtapogathatja a tégláját a börtön falában.

S nem mellesleg: Boldog születésnapot apósomnak, Lacinak!

Baszkföld 2011

2011-11-06T20:50:00.002Z

Csak pár kép ízelítőnek a nyaralásról... Az első V. ottani kedvenc kocsmája terasza mellett készült, Getxo régi városrészében (Bilbao egyik külvárosa): a baszk zászló, és az istenített Athletic Bilbao zászlaja leng a házon. A kocsma első látogatásunkkor csendes volt, sűrű lombú fák alatt ültünk, csendesen emésztve, élvezve a madarak csicsegését, a bort és a nyugalmat. Most a nemzeti ünnepen tömve volt a hely, a felszabaduló asztalokra ugrásra készen vártak az emberek, egy széknek sem volt ideje kihülni, már ült le rá a következő fenék. A fákat igencsak visszanyírták, meleg volt, zaj és tömeg és mégis, mégis jó volt, ott főni a napon.

A másodikon Getxo tengerpartja, igen szépen kiépített promenáddal, a zuhanyokat már leszerelték ugyan, hivatalosan vége volt a fürdési szezonnak, de a jó idő kicsalta a fürdőzőket, napozókat. A harmadik kép Vitoriában készült, a baszk fővárosban, egy csak lóhúst áruló hentesboltról...

A többit majd a Picasára teszem fel.

Évfordulószerűség

2011-11-02T19:10:00.001Z

Öt év (és 9 hónap) után megadta magát a korum madzagja. Ugyan nem látni jól, de a madzag maga is egy több szálból fonott cucc, szerintem szépen kitartott ennyi ideig, úgy, hogy naponta zuhanyoztam, néha másik nyaklánc tekeredett bele, pulcsipölyhöket gyűjtött, törülközőszálakat - nem kíméltem.

Mázli, hogy ma az Üzemben adta meg magát, s nem hagytam el sehol. Nem is tudom, mit csináltam volna bánatomban, ha elveszítem, s vele a szerencsémet. A másik új-zélandi jade-függőmről levettem a hasonló szalagot, mostantól ő fogja tovább viselni a koru súlyát.

Most biztosan számadást kellene készíteni, hogy na, az elmúlt öt év... Öt éve költöztünk Bray-be, hogy csak egyet emeljek ki. Bő öt éve nyitott az Üzem. Egy éve mentem vissza dolgozni oda... S lehetne még idézgetni a múltat, de most vacsorakészítés, s már előre gyűlik a nyálam, tintahal lesz, vagyis chipirones! (Ez biztosan egy olyan spanyol szó, ami még egy darabig nem törlődik ki az emlékezetemből.) Bogi csinált egyik este, fokhagymával, a Baserri Maitea-ban is ezt ettem előételnek, a séf vastag tintavonalat húzott a tál szélére, a tintahal tintájából, olyan volt, mint egy japán ecsetvonás, illat és ízek és költészet... szlörcs.

Az uram curry-t kap :-)

Ősz - az almás sütik évszaka

2011-11-01T18:21:00.001Z

Vannak tevékenységek, amikbe nehezen vágok bele, mert túl erős az első alkalommal ért kudarc emléke... Sokáig így voltam a kenyerekkel, és - többek között - az almás pitével. Vagyis apple tart-tal... Valahányszor főnököm célzott rá, hogy eljött az apple tart-os időszak, húzódoztam, kerestem a kifogásokat... A hagyományos apple tart tésztája nekem sosem sikerült, szakadt, repedt, kész kínszenvedés volt a darabokat valahogy beleilleszteni a sütőformába, ezért is vittem örömmel az almás fahéjas torta receptjét be még annak idején az Üzembe, s a sikere segítségével megúsztam az apple tart-ozást.

Egyik első itteni szakácskönyvem Darina Allen's Ballimaloe Cookery Course c. kötete volt, abban találtam a Cullohill-i apple tart receptjét, aminek a tésztája géppel is elkészíthető, s némi hűtés után már gyerekjáték vele kibélelni a sütőformát. Mindenféle gyümölcshöz jó. Az eredeti recepten csak annyit változtattam, hogy nem szegfűszeget, hanem fahéjat adtam az almához, s nem felkockázom az almát, hanem szeletelem. Előre összekevertem a vékonyan felszelt almát a fahéjjal és a cukorral, kevés mazsolát raktam bele, és aztán kissé kinyomtam a levét, mielőtt beleraktam a tésztahéjba. Így nem lett a tart alja sületlen ("soggy bottom", az itteni konyhanyelven), ami előfordulhat, ha az ember nem ügyes a töltelékkel.

Hozzávalók a tésztához, egy 23 cm x 3 cm-es kerek sütőformához:

225 g vaj

50 g finom kristálycukor

2 tojás

350 g sima liszt

A vajat a cukorral simára keverem, majd hozzáadom a tojásokat, s géppel pár percig tovább verem. Alacsonyabb sebességre váltok, s hozzáadom a lisztet. A kissé ragadós tésztát lapos lepénnyé formálom, folpackba tekerem, s a hűtőbe rakom. Egy-két óra múlva használható, de jobb, ha egy éjjelt eltölt a hűtőben.

Az almás töltelékhez szükség van:

700 g savanyú almára

150 g kristálycukorra

ízlés szerint fahéjra

egy-két kismaréknyi mazsolára.

Az almát meghámozom, kicsumázom, vékonyra szelem. Összekeverem a cukorral, fahéjjal, mazsolával, és félreteszem. A sütőt előmelegítem 180 fokosra. A hideg tészta kétharmadát liszttel megszórt felületen 3 mm vastagra nyújtom, s a kivajazott, kilisztezett, cakkos szélű sütőformát kibélelem vele. A felesleget levágom a szélén. A maradék tésztát szintén kinyújtom, ebből lesz a tart "fedele". A lecsöpögtetett almás keveréket belerakom a tésztahéjba, majd a tésztahéj szélét tojással vékonyan megkenem, rárakom a "fedelét", a széleiket összecsipegetem, hogy sülés közben ne nyíljon szét. A tart tetejét tojással megkenem, a maradék tésztából díszeket sikerítek rá: leveleket, almát. Ezeket is megkenem tojással. A tart tetejére hat-nyolc nyílást vágok késsel, hogy a gőz kijöhessen. A forró sütőben 45-60 percig sül. Érdemes 45 perc után ellenőrizni, az én Üzembeli sütömben ennyi idő után már készen volt. Kicsit hűtöm, aztán már megy is a pultra, mert melegen-hidegen egyaránt finom.

Nyaralás után

2011-10-31T18:54:00.000Z

Odakint lassú, ráérős eső veszi el a Halloween-ezők kedvét, gondolom, a mai dublini maratonozókat is alaposan eláztatta. Enyhe idő van, de mégis őszies a hangulat: volt néhány csípősen hideg reggel, így sok fa megszínesedett, hirtelen lettek szép aranysárga, barna színűk a levelek. De tegnap este kabát nélkül, pulcsiban mentem moziba, annyira langyos volt az idő. Pedig holnap már november!

Munkás hét volt az elmúlt hét. Illetve, hogyan fogalmazzak - lehetett volna nehezebb is, ha nem készülök fel rá lelkiekben (már csak ezért is szeretem tudni, mikor mi vár az Üzemben). Az Royal Dublin Society-ben volt valami nagy IT-s rendezvény csütörtök-pénteken, s erre tőlünk rendeltek aprósütit, amit ingyen osztogattak a népnek. Félbevágott brownie-szeleteket, citromos szeletet, cupcake-eket. Sokat. Így Bilbaóból már úgy jöttem haza, hogy húzós napok lesznek, s valóban: úgy, hogy hárman dolgoztunk a sütésen, felváltva vagy együtt, az egész nap elment a kellő darabszám lesütésével. Ha lett volna több sütőedény, akkor ment volna rugalmasabban is, gyorsabban is, de nem volt, azzal kellett dolgozni, ami rendelkezésre állt. Főnököm nagyon kitett magáért, mindenkinek feltűnt, mennyire segítőkész volt, és ugyanúgy húzta az igát, mint mi. Reggel pedig, 3/4 7-kor ő és a férje szállította le a sütiket a rendezvény színhelyére.

S még a túlóráimat is kifizette, jé. Nem "csúsztattam", ahogy eddig szoktam, hanem az egyik bilbaós szabadnapomat munkanapnak íratta jóvá.

Nahát!

***

Bilbao remek volt. Bogi megint gondoskodott róla, hogy valami klassz helyen együnk egy szenzációsat. Ezúttal nem követtem el azt a hibát, hogy én nyafogtam valami érdekes hely után, hanem rábíztuk a választást. Így kerültünk a Baserri Maitea vendégeinek sorába. Nem éreztem magam valami kényelmesen, hogy étteremben kellett fotózni, de Bogi nagyon kért rá, és egy pohárka txakoli (baszk fehérbor) után már lelkesen csattogtattam a masinát. Utána szájtátva bámultam a séfet, amint ráérős, megfontolt mozdulatokkal rakta össze az ételeket, az asztalunktól pár méternyire, egy pult mögött és egy jókora grillező előtt. Semmi kiabálás, semmi sürgés-forgás, hanem nyugalom, csend - egy ültetés volt ebédre, s gondolom, egy estére, nem kapkodtak, mindenki ráérősen dolgozott és evett. Tágas helyiség, szép asztalok, a modern és a régi tökéletes harmóniában. A Gernika dombjai között meglapuló, igencsak félreeső étterem egy régi baszk parasztházban van, ahol hangulatos összejöveteleket is tartanak, esküvőket is vállalnak. (Azóta is töprengek, hogyan indítanak be egy ilyen vállalkozást, mi veszi rá az embereket az elején, hogy lehetetlenül keskeny, kertekalja-utakon elatózzanak ide, egy ismeretlen vendéglőbe... Mekkora felhajtás és reklámkampány kell ahhoz, hogy beinduljon az üzlet?) Ami pedig a baszkokat illeti, elmennek ők a legfélreesőbb helyre is, ha ott finomnak ígérkezik az ebéd. Néha komolyan úgy éreztem, hogy életük a kajálás és a csevegés körül forog, s valahol sokadikként van csak ott a munka stb. is a sorban. Nem láttam senkit pl. papírpohárral a kezében, ha kávét akarnak inni, beülnek egy kávézóba, vagy beállnak a pult mellé, de nincs pohárral rohangálás.

Utazásunk igencsak a kajálásra volt kihegyezve, akár Bogival, akár egyedül voltunk, jobbára egyik pintxho-bárból a másikba mentünk - ha egyedül, akkor a Bogi által papírra vetett néhány spanyol kifejezés-szószedet segítségével próbáltam boldogulni. V. mindenhol az angolt vetette be, vagy addig mutogatott, amíg megértették. Az emberek nem beszélnek angolul, sőt, spanyol szóra is volt, aki baszkul válaszult, s többször visszaerősködtem spanyolul, amíg kegyeskedett tudomásul venni, hogy nekem a baszk nem megy, s turista vagyok, vagy mi a túró, tessék azzal beérni, hogy tökéletesen mondom azt ki, hogy pintxo és txakoli, a por favor-t a végén már nem tudom baszkul, bocsánat. S ha óvatosan elsuttogtam a mondandómat spanyolul, néha olyan szóáradatot kaptam válaszul, hogy csak passogni tudtam rá a szemeimmel. Bogi próbált okítani, hogy a) csak hangosan, mert halk nyulakat nem vesznek észre, b) nem megvárni, amíg valaki rákérdez, hogy mit akarok, mert úgysem fogják, nyomulni kell, c) s nem azért lökdösnek fel a pultnál, mert udvariatlanok, hanem mert nyomulós nép, úgy belegázolnak az ember privát szférájába, hogy csak na.

Továbbra is jól öltözöttek (határozottan topisnak éreztem magam), továbbra is az élet élvezetének szentelik magukat, s továbbra is süt a jólét az egész városról. A Puppy is megvan, köszöni, s a Guggenheim környéke még szebb lett az eltelt két évben.

A legnagyobb fegyvertény az volt, hogy fürödtünk az óceánban, bizony. Azért el kell árulnom, hogy korántsem fiatalos szökkenésekkel rohantunk a vízbe (nekünk hideg volt!), hanem félénk lépésekkel, minden centi felett elmélázva, szoktatva a bőrünket a hideg vízhez. Aznap meleg nap volt (meleg volt az egész hétvége alatt), mások is fürödtek, de azért eltartott egy darabig, míg rá bírtam magam venni, hogy elmerüljek a "habokban". S tényleg nem lacafacázni kell, hanem lemerülni nyakig, s kész. Aztán ráér az ember levegő után kapkodni, s megkűzdeni a sokkal, amit a nyakát megmarkoló hideg víz jelent. Ami - néhány karcsapás után már határozottan langyosnak, és balzsamosnak érződik, haha. Na de addig...!

Már átöltözésünk is idétlenre sikeredett, aztán fürdés után, törülközéskor sikerült egy marék homokot is a bugyimba sikerítenem, na, azt kivadászni onnan elég nehéz volt. Utálom ezt az öltöző híján törülköző alatt előadott kínkeserves tekergőzést, a nehezen nyúló fürdőruhapántot felsikeríteni úgy a vállamra, hogy a méltóságom is megmaradjon, és a mellem se tegye magát főszereplővé, no, az nehéz volt, még a kocsi rejtekében is. Aztán később, egy másik parton láttam, hogy nálam sokkalta öregebb és löttyedtebb hölgyek hogyan öltöznek a világ szeme láttára, nem beszélve a félmeztelenül eladott napozásról. A vasárnapi sétáló tömeg szeme láttára. Én pedig nem bírtam kecsesen és magabiztosan ruhát váltani még úgy sem, hogy meglehetősen nagydarab uram előzékenyen kitakart a mások pillantásai elől - már ha ugyan pillantott valaki is a szemérmeskedő turista felé, ott a strandon...

A rengeteg evés-ivás után a kultúrát Antonio Lopez kiállítása jelentette volna, az utolsó bilbaói délelőttön. Ami éppen egy nemzeti ünnepre esett, így a várost megtöltötték a szépen kiöltözött baszkok, minden park, tér, kávézó, folyóparti sétány tele volt, a múzeum előtt pedig az utcára kanyargózott ki hosszan a jegyre várakozók sora. Feladtam a művelődés ötletét, pedig igen szépnek ígérkezett a kiállítás.

A képeket még rendezgetnem kell, kiválogatni a sok félhomályosra sikerült pintxo-kép közül azt, ami prezentálható :-) Tanultam egy egyszerű, finom receptet Bogitól, s nagyon örültem, amikor a helyi Tesco-ban ma felfedeztem hozzá a tisztított tintahalat. S a Baszföldről szóló brosúrában is van pár recept... Sajnos, mindegyik tengeri herkentyűs, úgyhogy csak magamnak főzőcskézek. V.-nek hoztunk sonkát, ő majd azt eszi, amíg én halazok.

Még újabb, érdekes adat

2011-10-19T19:49:00.001+01:00

Egy tál tejszínt (sacc/kb. fél liter) kemény munkával 3 perc alatt verek fel habbá. Amióta visszajöttem dolgozni, ezt igyekeztem 3 perc alá szorítani, és ma elértem a 2 perc 15 másodperces fergeteges eredményt.

Volna erre gép is az Üzemben, de ha van idő, kézzel munkálkodom. (Jobb is lesz a tejszín állaga.) A küzdelem az ún. bingo-szárnyam megszüntetése érdekében folyik. (Valószínűleg nem ez a legjobb testedzés arra a testrészre, s csak a csuklóm lesz acélos, de én szeretem hinni, hogy ez használ. Humor me.) Bingo wing-nek hívják a női felkar (kissé) lötty, puha részét, amit lelkes bingózó idős hölgyek szottyadt karjáról csüng, ilyet szoktak lengetni, amikor diadalmasan felcsapják a karjukat és elkiáltják magukat, hogy "bingo"! Először és utoljára ilyet Máltán láttam élőben, amikor a kissé SZOT-szállók hangulatát idéző szállóban a töküres reggelizőterembe reggel lejött egy csapat csicsergő korosabb olasz hölgy, és nekiálltak bingózni. S ott volt karlengetés. Lehetett bámulni evés közben.

Azon igyekszem, hogy az enyém minél előbb megszünjön.

***

A nap kevésbé vidám híre, hogy Amanda, egykori kollégám kávézója, ahová lefejvadászott volna tavasszal, bezárt, nem volt elég vendég. S tőlem csak a szokásos közhelyes vigasz-szavak tellettek, mint mindig, ha megbénít a dolog komolysága. Munka nélkül van, egy kisiskolás fiúval... Mit lehet ilyenkor mondani?

S ma délelőtt, amint látványosan nyafogtam az Üzem melletti papír/szalagbolt eladójának, hogy basszus, a menyasszony megőrjít a kívánságaival, s jaj, miért is nem tartanak széles selyemszalagot, mert nekem olyan kellene...? Hosszúra nyúltam, de aztán észrevettem az arcán, hogy nem érdeklik az alvászavaraim, s mondtam neki, hogy biztos ő is találkozik eleget nehéz esetekkel, mire sóhajtott, hogy igen... De most például őt az foglalkoztatja, hogy a barátja hétfőn elvesztette az állását, az apósjelöltjét a héten operálják majd végbélrákkal, a nemrégiben vett házuk jelzálogkölcsönét továbbra is fizetni kell, de vajon hogyan... Bénultan hallgattam, mert erre mit lehet mondani, mikor előtte két percig nyivogtam egy béna szalag, egy hülye torta miatt..? S ő folytatta, hogy sebaj, most legalább ráér a barátja ápolni a papáját, minden rosszban van valami jó, s erre már csak tényleg csak egy öleléssel lehetett felelni, mert a basszameg nem lett volna illő vigaszszó.

Úgyhogy most elutazunk 5 napra, amit főleg evés-ivással töltünk, s nincs nyaff, és nincs jujj, mert néha tényleg úgy érzem, hogy éljünk a mának, carpe diem, s legyek hálás a Kaporszakállúnak, hogy ennyire piszok jó dolgunk van. Aztán visszajövünk, s kezdődik a karácsonyi szezon, munka rogyásig. Az idén dec. 6-ra időzítették a Budget kihirdetését, s a Mikuláscsizmába alighanem mindenféle durva meglepetések kerülnek majd költségvetés címén. S a várhatóan megemelt adóra nem árt felkészülni.

Great British Bake Off - avagy jut eszembe

2011-10-16T19:35:00.001+01:00

Már nem először fordul elő, hogy az Index meglep félrefordításokkal, ahhoz is hozzászoktam, hogy az angolszász bulvárhírek két nappal később sorra tűnek fel ott - nem hittem volna, hogy magyar híroldalt ilyen marhaságokkal kell megtömni, amikor - mint megtudtam -, van ám ValóVilág, vagy mi a túró, s ad is elég beszélnivalót... Nem is értem, miben reménykedtem, és minek - mindegy! De ez a szösszenet, az Indexen, bocsánat, kishúgán, a Velveten, ez sok mindent visz.

http://velvet.hu/blogok/gumicukor/2011/10/06/oriasi_hereju_mokus_zavarta_meg_a_brit_fozomusort/

Figyeljük a szövegezést. "Több mint ötmillióan nézték csütörtökön a BBC2 főzőversenyének, a Great British Bake Off-nak a döntőjét, ami önmagában aligha volt nagyon érdekes"... Aligha! Nesze neked, egy alighával el van intézve egy izgalmas, hasznos infókkal, étkezési szokások, ételek történetét hozzáértő emberek segítségével magyarázó-bemutató műsor. Ahonnan - az izgalmas sütős versengés, az azok kapcsán ismertetett trükkök és a tehetséges versenyzők mellett -, megtudtam például, mikortól készítenek esküvői tortát az angolok, mi volt a szerepe, s miért royal icing annak a kopogósan kemény, de hófehér cukorbevonatnak a neve... Nem beszélve a Cornish pie-ról, vagy a humble pie-ról, mely utóbbi érdekes kifejezésként belopta magát a mindennapi beszédbe is.

Ez mind mellékes. Értem én, egy ilyen piszlicsáré program aligha érdekes, a Velveten a megtermett mókusfa...rok a lényeg. A műsorról semmi. Sajnos, az adott részét nem láttam a sorozatnak, úton voltunk, nem tudok jelenteni mókus-ügyben, de biztos vagyok benne, még ha visszatérő gegként is szerepelt az állat, vagy photoshop volt az istenadta, nem ez volt a lényeg, s a t. cikkíró (a drága) írhatott volna magáról a programról is, mintegy mellesleg. Egy kicsit. Mert érdekes. Mert a Velvet azért főleg nőknek készül. Eddig sem voltam olvasója (ezután főleg nem leszek), az uram passzolta tovább a cikket, ami kikerült az ajánlottak közé... Annak idején még ő, a sütni-főzni nem tudó pasi is velem együtt nézte a Bake Off első sorozatát, még őt is érdekelte...

De nem, nincs említés a műsor lényegesebb részéről. Így marad azon a szinten az íromány, mint az új (nekem új) rádiós személyiség mutatványa Mao-n. Úgy hívják a hölgyet, hogy Farkas Erika, s akitől nemcsak a hangja, de rendkívül idegborzoló személyiségétől, idegesítő interjúitól, sajátos stílusától is kivert a víz... folyton beleütköztünk a Kossuth-on. El nem tudjuk képzelni, kinek és hányszor a barátnője hetente, hogy szerepelhet...

Utánanéztem, A hely c. műsorban alakít, és ott csillogtatja riporteri tudását. Olyan gyöngyszemek hullottak elénk, disznók elé, mint az a mondat, amikor a fiatal operaénekesnőtől megkérdezte (miután előtte kicsit beszéltek zenéről is), hogy "Mesélj a legnagyobb kudarcodról!" Így, bele a hölgy arcába, akinek - mint kiderült -, legnagyobb "kudarca" az volt, hogy autóbalesetet szenvedett, s ez hátráltatta a karrierjét. Kudarc, könyörgöm! Bele a kést tövig, semmi kecmec! Valamint Farkas Erika azt is bemutatta, hogy milyen is az, amikor szerinte egy operaénekes rezegteti a hangját. Holott van arra kifejezés, nem kell ott nyikorogtatni a gégéjét. Azt hiszem, ekkor kapcsoltuk le. Nem először, nem utoljára.

Belefutottunk még akkor is, amikor egy filmgyári fegyvermester által elérakott fegyvereket csodálta meg mélyből fakadón, emberközelien, vagy hogy ("Hú, de nagy!")... Többre nem emlékszem most, nem tudok példákat mondani, javaslom, hallgassatok bele a műsorba és döntsétek el magatok, milyen a nő. Szerintem borzalmas, de én eléggé rögtönítélek, s van, akit már a hangja miatt leírok.

Pl. az írek egyik tévés-rádiós személyiségét, Síle Seoige-át már csak a hangja miatt sem állhatom. Nemcsak az orgánuma fura szegénynek (nekem az!), hanem ahogy műsort vezet, az is zavaró. Egyik kedvenc műsorvezetőm szabadsága ideje alatt Síle pótolta, kénytelen voltam más adóra áttérni, mert egyszerűen nem bírtam elviselni. Erőltetett viccelődés, izzadtságszagú jópofizás, jelentős szünetek a viccesnek szánt beköpések után... jajj. Semmi megkapó könnyedség, felkészültség, esetleg meleg hangszín, amit kedvelek egy műsorvezetőben. Sorry, Síle.

No, ennyi volt a habzószájazás mára. A lényeg, a royal icing, a Cornish Pie, a humble pie és az esküvői torta később következik. Előbb lehiggadok.

Cukor és rögbi - Édes-savanyú

2011-10-10T11:13:00.003+01:00

Próbálgatom a Blogger új kezelőfelületét, még nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e - mint minden változást, ezt is szokni kell. A statisztika nézegetése közben feltűnt, mennyire sokan néztek-néznek meg a nőklapjacafé oldaláról (ahol nem vagyok regisztrálva). Vajon miért? - így én. Mint kiderült, mézeskalács házaim keltették fel az érdeklődők figyelmét. Örömmel olvastam, hogy van, akinek tetszenek. Erről aztán eszembe jutott, hogy hamarosan elkezdődik az évszak, amikor házelemek lepik el az asztalt, s sűrűbben árasztja el a lakást a mézeskalács édes illata... Kint pedig a borús idő, és a hangoskodó cinkék emlékeztetnek rá, hogy visszavonhatatlanul ősz van, s hamarosan csontvázakat is kell rajzolnom a gingerbread men-ekre...

Az idén biztosan lesznek új cukordekorációk a házakon, ugyanis az egyik szemüvegbolt helyett édességbolt nyílik Bray-ben, mégpedig régi édességekre specializálódnak, házi készítésűekre, ún. "boiled sweets"-ekre, anelyek keménycukrok, s ezekből remekül lehet cukorablakot csinálni. A bolt személyzetet keres, úgyhogy ha bárki ilyen munkára vágyik, nézzen szét Bray főutcáján, az Önkormányzat épülete előtti sarkon van, információk az ablakban (sajnos, a kissé hosszú emailcímet nem tudtam megjegyezni, de majd megnézem közelebbről.)

Amúgy pedig enyhe gyász, az írek szombaton kiestek a Rögbi Világbajnokságon, maradnak a kiwik, akiknek drukkolni lehet, bár Wales is remek volt... A poén kedvéért csinálok pár rögbijátékos alakú sütit, a festésükkel sem kell nagyon bajlódnom, fekete lesz mindenük, és kész!

Oktoberfest 2011

2011-10-10T10:33:00.009+01:00

Ezúttal Trish-t is vittük magunkkal, hadd élvezze a hamisítatlan harmonikazenét, ami a kaja mellé jár. Utána sokáig nem hallottunk rendesen... s este csak gyümölcssaláta volt vacsorára*...

* S felfedeztem, hogy a nagyon finom savanyúkáposztában nemcsak szalonnakockák, köménymag, de borókabogyó is van! Lassan elkezdhetek kísérletezni az imitációjával.

Újabb érdekes adat

2011-10-07T17:03:00.004+01:00

A háziurunkról megörökölt palacsinta sütőben (melynek átmérője 22 cm), a 80 ml-es mérőkanállal kimért, az átlagnál kissé folyékonyabb palacsintatésztával tökéletes vastagságú és formájú palacsintát lehet készíteni.

***

Tegnap a Tesco-ban kijött a számon az a (borzalmas) mondat, amit utálok, ha tőlem kérdik, s hála az égnek az utóbbi pár évben nem nagyon kérdezték, legalábbis ellenséges hangsúllyal nem. Elsütöttem a pénztáros néninek, el én, mert az előttem sorban álló párral valamilyen számomra ismeretlen, de kelet-európainak hangzó nyelven beszélt, így muszáj volt megkérdeznem: "Verárjúfrom?"

"Lengyelországból." - felelte, mire elárultam, hogy én pedig magyar volnék, s ugye, biztos tetszik ismerni, hogy "Polak Venger dva bratanki", mire ő, of course, "Lengyel, magyar, két jó barát" - mondta tökéletest megközelítő kiejtéssel, majdnem a pultot ütögette leesett állam. Mint kiderült, réges-régen a néninek volt egy Tivadar nevű magyar pasija Miskolcon, akinek a kedvéért sokat utazott, és magyarul tanult, de az borzasztóan nehéz nyelv, és hiába vett nyelvkönyveket, nem tudta megtanulni. De pár mondatot azért tud, s mindjárt le is tesztelte rajtam, hogy ezek mindegyike szalonképes-e. S utána megállt a keze a levegőben, benne a sajtommal, s mosolygott maga elé, biztos kicsit odagondolt arra a Tivadarra. Vagy csak a magyar nyelv bonyolultságán ábrándozott el, nem tudom, mert a rövidke társalgásunkból és elmélkedéséből kizökkentette a mögöttem álló ír pár türelmetlen fészkelődése.

Amúgy sejtette, hogy magam is máshonnan jöttem, mert mint mondta, az írek nem szokták venni ezt a fajta kovászos uborkát, amit én, hehe...

Olvasónapló

2011-10-05T17:23:00.005+01:00

Nem tudom eldönteni, hogy Tóth Krisztina emelkedik-e gyakran Háy Jánosi magasságokba, vagy Háy Jánosnak néha sikerül utolérnie Tóth Krisztinát.

Egyremegy. Mindkettő ajánlott. Bár... Tóth Krisztina mintha nagyobbakat ütne a szavaival, kurtára fogott, de igen szívbemarkoló mondataival.

Emlékhegyek

2011-10-03T18:00:00.002+01:00

Ma reggel már úgy indultunk a napnak, mintha mi sem történt volna. Hazajöttünk. Böhöm szereldében, készül a műszakira, a második adag ruha is szárad már. Némi adóbevallós papírmunkára is sor került, s a vacsora is készen áll, hogy sütőbe kerüljön. Önbizalmam hatalmasra nőtt ma, mert egyedül is eltaláltam az Aranykezű Gerry műhelye elé, míg V. még elment ezért-azért az autósboltba, s csak később ért oda. Apropó, vezetni sem felejtettem el!

Odakint meglepően langyos az idő. Ugyan tegnap hajnaltól (még a tengeren) köd fogadott bennünket Írország felé hajózva, és majdnem hazáig szemerkélő esőben autóztunk, de mire bekanyarodtunk a ház elé, kisütött a nap, és csodás, élénk színekkel fogadott Bray Head. S persze, feltűnő volt a frissen mosott fák itt-ott már erősen színesedő ragyogása.

Minden szépen rendben, nekem csak a cuccainkat kellett szétpakolni, kimosni. Enda és neje, akik távollétünkben használták a lakást, úgy kitakarítottak, hogy csuda. A telep szélén lévő elhanyagolt teniszpályán bontás, tisztítás nyomai: míg távol voltunk, a tulaja megkapta az engedélyt egy öregek otthona építésére, ehhez a telep felől fog majd bejárni, lesz majd teherautóforgalom. Maska is megvan, köszöni, ott ült a falon, komoran bámulva befelé, amikor széthúztam a függönyöket. Szokás szerint fújással, majd kiscicahangokkal reagált közeledésemre. Rendkívül vaskos lett, a bundája is, ezért most azt gondolom, vagy kemény tél előtt állunk, vagy Siobhan, a szomszéd etette rendkívüli buzgalommal. A japán juhar már elhullajtotta a levelei nagyját, a Michealmas daisy-m (Aster) nyamvadt három virágocskát hozott... csak... A muskátlik hatalmasak... Az Üzemben bejelentkezésemre (van-e a hétre sütirendelés?) a nincsen kívül nem tudtak semmit mondani, örültek, hogy megint megyek, holnap már kelek, korán, alighanem nyögve, mert igencsak elszoktam a korai keléstől.

Próbálom átgondolni, mi volt rendkívül emlékezetes a második európai autós túránk során, mi az, amin majd legközelebb változtatni kell, s mi volt negatívum. Egyelőre még bugyog bennem összekeveredve a sok élmény. Sokszor beugrik, amint ott álltunk a ragyogó napsütésben, a mára már alaposan megfogyatkozott Pasterze gleccser előtt, a Grossglockner lábánál, a szikrázó csúcsokra felbámulva, lenyűgözve az arányoktól... Vagy ott van az az út, majd még megnézem a számát, ami végig a hegyoldalban kapaszkodik, szűk, kanyargós, néhol ijedt jajra ingerli az embert, végig korlát, s ha szembejön egy kocsi, mindkettő óvatosan araszol előre... Félelmetes volt!

Annyi volt a szépség, az élmény: A Dolomitok Dél Tirolban, a hajnalban felemelkedő párapaplan, amint eléri a házat... a naplementék... a meleg... a világító bójasor az éjszakában, valahol Anglia délnyugati csücskében... a limericki rendszámú autó Baja felé menet... a sok motoros a hegyi utakon... a hágók... a merinó juhok buci feje... a váratlanul magyarul megszólaló Efraim nevű pincér a Hochalpenstrasse elején, a kisvendéglőben... a Balaton oldalról sütő bronzos napsütésben és feketén, éjszaka... az uram első "saját készítésű" gulyása... a Stelvio-hágón való leereszkedés (az odaút is megér egy misét, de azt nem emlegeti senki)... a kilátás a szálló tizedik emeletéről Lahnstein "schloss"-jaira és a Rajnára... no és a hegyek... a hegyek... a HEGYEK...!

Hat óra, harangoznak. A hegyek közül visszakerülök a földre.

Újra itthon

2011-10-02T18:21:00.003+01:00

Majd írok is. De most kipakolás-mosás-vacsora-másoknak hozott dolgok leszállítása.

It's good to be back.

Pihentető...

2011-09-21T20:03:00.008+01:00

..szabadságos száguldozást folytat(t)unk az országban, városról városra járva, démonokat legyőzni, emlékeket idézni, turistáskodni, nekünk kedves emberekkel találkozni - és lassacskán mindenkivel sikerül összefutni. Már rengeteg könyv is került, kedves filmek - barátok, ismerősök, lelkes könyvesbolti eladó ajánlata alapján. Sőt, sőt, remek kis kiszúrókat is találtam egy újonnan felfedezett konyhás boltban. Most már csak egy régóta megismerni kívánt fonalbolt látogatása van előttem, mint "kötelező" gyakorlat, és egy osztálytalálkozó...

Sok szépet lát(t)tunk, sokat szaladgál(t)unk.

De én lassan hazagondolok... hogy otthon mi van, a virágaimmal, Maska megvan-e még, Enda és neje vajon hogyan érzik magukat a lakásban, míg mi távol vagyunk, mi van a hírekben, miért nem ír Aniz a kávézóból... Nézem, odahaza már erősen hűvösödik, ősz van, míg itt azért még van ereje a Napnak. (Fürödtem a Balatonban!!!)

Főnököm írt mailt, hogyan sikerült neki a kenyeres tanfolyás, sőt, képet is mellékelt az egyik kenyeréről. Nagyon lelkes, már kifaggatta a vásárlókat, hogy vennének-e tönkölylisztből készült veknit, és úgy tervezi, hamarosan hozzáfog az árusításhoz... Remélem, sikeres lesz, mert ehhez én is egyre nagyobb kedvet érzek...

Dél-Tirol bosszúja (szösszenet)

2011-09-12T21:15:00.008+01:00

Ma délután, úton Ausztria felé, túl már minden tervbe vett fantasztikus hágón, túl a fő élményen, a Stelvio hágón - ahol Böhöm remekül teljesített -, túl a többször közösen elszakadó lélegzeten (csak semmi értő mosoly, tényleg a látvány vette el a lélegzetünket), túl a harapható hegyi levegőn, a kolompszón, túl mindezen, megérkeztünk Dél-Triolba, az olasz részre, s V. kijelentette, hogy márpedig ő Olaszországban AKAR aludni, és kész. Mert még ott soha nem aludt. (Mint ahogy Liechtenstein-ben sem aludtunk még soha, ezért maradtunk ott elmúlt este.) Amíg a falvak között autóztunk, s időnként vésztjóslóan közöltem vele, hány kilométere van még az osztrák határig, s addig el kell döntenie, melyik szép muskátlis ablak mögött óhajtana aludni, addig is a rádióban megszólalt az itteni zene, és felzendült egy hang, harmonika kísérettel, amint táncra invitált valami kedvest ... ebből V. két sort bírt, majd lekapcsolta.

Került muskátlis ablak (erkély), Dolomitokra néző ablak, került remek vacsora is, de alig ültünk le, megjelent a bőrnadrágos fiatalember, harmonikával, és húzni kezdte. Élő zenéről nem volt szó! V. arca jobbára rezzenéstelen volt, csak néha fojtottuk a feltörő kínoskodó röhögést a szalvétánkba. Szerencsére volt szünet, az egyik ilyennél a korsó helyi sörtől kissé leizzadt uram átöltözés indokával elmenekült. Én az egyedüllétet arra használtam fel, hogy csatlakozzam a többiekhez, s együtt kakukkoljunk a fiatalember unszolására. Elég lapos és visszafogott volt a kakukkszó, egy órával később a Que sera, sera-t már lelkesebben énekelte a sörtől kiporosodott arcú középkorú közönség. (Ja, hogy mi is középkorúak vagyunk? Erről mindig valahogy elfeledkezem, főleg kakukkolás közben.) A vacsora zárószámaként érdekekes helyi zeneszerszámokat nyomott a megdöbbent, de nem sokáig vonakodó vendégek kezébe a főpincér/recepciós, s a nagy jamming session tapsviharral zárult, miközben számos fotó is készült. Mi elmenekeltünk. Az ilyesmihez két korsónál több sörre van szükségem, a kakukkoláshoz elég volt egy is.) A legfurább az, hogy mivel soproni vagyok, némelyik dalt határozottan felismertem, alighanem hallottam az osztrák tévéből, vagy a Fő-téren borünnep alkalmával ünnepelték a t. egybegyűltek.

Anno az osztrák tévé reggeli műsorában hegytetők időjárást mutató kamerái által közvetítettek szép tájképeket, az alá adtak ilyen tiroli zenét. Határozottan Sopronban éreztem magam....

A szabadság harmadik napján...

2011-09-10T19:46:00.004+01:00

...Svájcban esteledett ránk. Az első, be nem tervezett hágón már átautóztunk, holnap, ha minden jól megy, további négy-öt következik. Csak bírja Böhöm erővel.

Eddigi útvonal: Rosslare-Roscoff. Kiváncsi volnék, a tengeribetegség elleni tabletta hatóanyaga mi, érzésem szerint erős altatókkal vannak gazdagítva a kis fehér tabletták, ugyanis a bevételük után mindketten mély álomba zuhantunk, és 15 óra alvás után ébredtünk csak fel.

Roscoff-Nevers, Franciaország közepe. Itt azért álltunk meg, mert rájöttünk, hogy az autópályák elkerülése jelentősen lelassította haladásunkat, s ekkor már este volt, jónak láttuk megállni valahol, s nem erőlködni azon, hogy Genfig eljussunk a második este.

Ma aztán Nevers-Innertkichen, Svájc, illetve Innertkirchen után egy útszéli, hotelnek titulált helyen megálltunk. Hotel Urweid. A szoba jó, a kaja nem. Állítólag van macska is, de eddig csak a szemközti meredek domboldalon legelő számos kiskecskével találkoztunk.

Egyfolytában motorosok zúgnak el az első hágó, a Grimsel felé, oda-vissza. Este 9 van, csak mostanra csillapodott a forgalom. A kanyargós utak miatt a 4 hágót érintő körútvonal népszerű célpont motorosoknak. Mennek, mint a vadak. Sok az angol köztük.

Holnap reggeli után mi is nekivágunk.

Igen, igen, igen!

2011-08-31T21:31:00.005+01:00

Megyek a tanfolyamra: 2012. január 16-20, Bath. A helyem lefoglalva, most már "csak" a szállásunkat és a kompjegyeket kell megoldani. V. is jön, előtte-utána hétvégén város/környéknézés van tervbe véve. Mert tervek, azok mindig vannak.

Most például azt tervezem, hogy gyorsan ágybabújok a munkás nap után.

Úgy örülök!!!

Szabadság előtti roham

2011-08-29T10:43:00.013+01:00

Egy percig sem unatkozunk...

Böhöm kissé bonyolult felkészítése folyamatban van a Nagy Európai Útra. Az utolsó pillanatban, múlt hétfő reggel, mielőtt az Aranykezű Gerry-hez került volna átnézésre, rendberakásra, kegyeskedett lerobbanni a meglehetősen forgalmas Camden Street közepén, percekre a fényezőtől... Ahová szintén be kellett volna kerülnie, ugyanis a szélvédő cserénél a szerelő olyan erős ragasztószalaggal biztosította a szélvédőt száradás idejére, hogy az leszedte a festéket a kocsi tetejéről. V. pedig rendbe akarta hozatni, hogy Böhömünk a legszebb képét mutassa Európának, erre tessék, a fényezőhöz már úgy pöfögött be. S ott meg is halt az autó. Végleg. Sehogysem tudták beindítani, ezért V. kénytelen volt kissé remegő kezekkel az AA-hez folyamodni segítségért. Böhöm még sosem hagyott bennünket cserben, s mondhatnánk, itt is szerencsések voltunk, hogy nem a buszok és autósok között kellett megvárni a vontatóautót, hanem egy garázs udvarán. V. igencsak fel volt zaklatva, én addig egy közeli kávézóban reggeliztem :-) Ahol az indiai pincér gyanakodva méregetett, majd megkérdezte, hol lakom. Válaszomra közölte, hogy ő is, csak lent, a Promenád közelében... Basszus, kicsi ez az egymilliós főváros! Mindenki ismer mindenkit, és/vagy rokon.

Azóta Gerry közölte, hogy "csak" egy fontos vezeték csúszott le a helyéről, nem kapott áramot a motor, de ne aggódjunk, nem komoly a baj. A további szerelésekhez egyelőre alkatrészre vár.

Közben történtek olyan dolgok, mint hogy azt hittük, felment a törlesztőrészlet/bérleti díj, de mégsem, a közös költség alacsonyabb lett (de éppen csak hogy), és hurrá, lehet fizetni havi részletekben, nem kell egyszerre leperkálni a sok pénzt.

Az új kezelőcég, vagy minek fordítsam a management company-t, igen lelkes, már elszállították a nemrég illegálisan lepakolt öreg bútorokat a telepről - a gyerekek vonatoztak a kerekes fotelekkel, a szülők pedig aggódtak, mikor borul a bútorhalom valamelyik kicsire. Állítólag egy kisteherről pakolták le a bútorokat a lakótömbök előtt végződő út gyepes végére.

A cég megbízottjai már pucoltak ablakokat - ilyenben sem volt részünk egy ideje -, ami azt eredményezte, hogy V.-t riasztotta a telefonos riasztótársaság, hogy beindult a riasztónk, siessen haza. S mit gondol, hívják-e a Gardai-t is? V. időben hazaért, nem kellett Gardai, mert - mint hamar kiderült -, nem tolvaj tört be, csak az ablakpucoló volt az, aki igen lelkesen nyomogatta a keféjét az üveglapokhoz, s ezért a telep legtöbb riasztója megszólalt - egyre több, egymás után felharsanó visítás jelezte, merre halad a kis vödrével, nyeles keféjével...

Megvolt a kávézó ötödik születésnapja, ahol fel voltam magasztalva, főleg kollégák által, illetve főnököm férjének volt egy igen kedves megjegyzése, amitől könybelábadt a szemem - lényeg, ha nem is mondják az arcomba nap mint nap, azért értékelve vagyon a munkám. Paco volt felelős az italokért, maróan citromos sangriát kevert, ezért mindenki buzgón tömte az arcába a tortaszeleteket, nehogy levigye az ital a nyelvükről a bőrt. Voltak léggömbök és csillogó fények, gyertyák, girlandok, és igazi DJ adta a háttérzenét a szolid csevegéshez. A másnapi korai kelés miatt hamar eljöttem, de azért volt egy kis időm beszélgetni az egyik kollégával, James-szel, aki kávézó nyitását tervezi a párjával, Gareth-tel, valahol Dalkey-ban. Azért dolgozik az Üzemben, hogy tapasztalatot szerezzen. Munka közben nem jut idő olyan érdekességek kitárgyalására, mint hogy érdemes-e a kávézó feletti lakásban lakni, vagy ez inkább rossz ötlet, vagy hogy mekkora sütő tudná ellátni egy kisebb kávézó igényeit.

Az Üzem sütőjét alaposan igénybe vettem a hétvégén, ugyanis jókora megrendelés futott be most keddre. 16 csokitorta, ebből 13 darab 23 centis, a megszokott méret az Üzemben, három pedig 28 centi átmérőjű volt. Vagyis 19 adag csokitortát kellett kikeverni. mert a 11 inches (28 cm) formába a standard adag kétszeresét szoktam belerakni. Most már tudom, hogy a nagy sütőbe 9 torta szépen szellősen belefér, anélkül, hogy a sütési idő hosszabb lenne, és a keverőgép 9 adagot még kikever, de 10 adagnál már a legalacsonyabb keverési fokozaton is kiveri az olvasztott csokolédét a keverőedényből. 8 liternyi csokoládébevonatot főztem ki, beleöntöttem nagy sekély sütőedényekbe, hogy mára szépen megdermedjenek. A torták lekenése, díszítése pedig már a kollégák dolga. Elvileg ma kellett volna bemennem, megcsinálni a sütést, de hetek óta igen sok a vendég hétfőnként, egyszerűen nem fértem volna hozzá a sütőhöz, míg folyik a nagyüzem. Inkább feláldoztam a vasárnapomat. A plusz pénz jól jön, és ami a lényeg, zavartalanul dolgozhattam.

A kötés, az olvasás félretéve. A hétre van néhány érdekes megrendelés, privát és Üzembeli egyaránt. Egy tortára Morgan Freeman arcvonásait kellene felrajzolnom... Susan barátnőm második unokájának első születésnapjára a szülők ezeket a figurákat kérték cukormázból. (A tortát az anyuka süti majd meg, mert akkorra már szabadságon leszek.) Egy 21. születésnapra lányos sütiket sütök. Ez utóbbi remek feladat, úgy dekorálok, ahogy nekem tetszik. Aztán egy tucatnyi napraforgó-süti péntekre... s még mielőtt szabadságra indulnék, jövő szerdán még egy kétszintes répatorta, szállításra készen, bedobozolva, egy vidéki esküvőhöz...

A szokásos szabadság előtti roham... de már alakul a program, vettem könnyű nyári holmikat, mert Mao-n igen meleg van, és fürdőruhát is, újat, úgy húsz év után, mert V. ragaszkodik hozzá, hogy idén fürödjünk a Balatonban...

A blog szünetel

2011-08-23T21:32:00.003+01:00

Mint máskor, most is munka miatt, és szabadságra készülődés miatt is. Megvagyunk, vagyogatunk, aggodalomra semmi ok.

Aztán majd valamikor mesélek megint.

Recept Medvéék citromlevéhez

2011-08-02T20:17:00.005+01:00

Mivel felgyűlt sok pontunk a sok kérdőív nyomán, ezért könyveket vettünk nemrég, tankönyveket unokatestvérnek, főleg szakácskönyveket nekem. Ennek a finom sütinek a receptje Signe Johansen Scandilicious c. könyvéből való, és a "Mor Monsen" névre hallgat. Vagyis Monsen anyónak hívják - senki nem tudja, ki volt ez a Monsen anyó, de a sütit - a könyv szerint - minden valamirevaló norvég ismeri. Itt csak röviden norvég citromos, szárított ribizlis, mandulás süti néven fog futni. (Elnevezése angolul is ilyen hosszú...). Ami feltűnő egyébként a szakácskönyvben, hogy majdnem minden süti tönkölylisztből készül!

Norvég citromos, szárított ribizlis, manduás süti

Kell hozzá:

250 g puha vaj
250 g kristálycukor (ittenieknek: golden caster sugar)
1 kk vanília kivonat
3 tojás, fehérje-sárgája szétválasztva
200 g finomra őrölt tönköly liszt (ha nincs, jó a simaliszt is)
1 citrom reszelt héja és a leve
75 g őrölt mandula
2 kk sütőpor
1/8 kk szódabikarbóna
1/4 kk tengeri só
75 g szárított ribizli, 10 percre vízbe áztatva
csipetnyi só
40 g kissé megpirított, szeletelt mandula
4-5 ek nagyszemű kristálycukor

A sütőt 180 fokra melegítsük elő. Egy 20 x 30 cm-es sütőedényt vékonyan olajozzunk ki. (Én egy 23 x 23 cm-es brownie-sütőedényt találtam, azt béleltem ki sütőpapírral.)

A cukrot a vajjal és a vanília kivonattal keverjük ki habosra. Egyenként keverjük hozzá a tojássárgákat, egy-egy kanálka liszttel együtt, hogy ki ne csapjon a keverék. Adjuk hozzá a citromhéjat, a citromlevet és a maradék lisztet, majd az őrölt mandulát, a sütőport, a szódabikarbónát és a tengeri sót, és egy fakanállal óvatosan keverjük össze. Öntsük le a vizet a magukat dagadtra szívott szárított ribizlikről, és adjuk azokat is hozzá a keverékhez. (Ha nincs szárított ribizli, töppedt szőlőszemek is jöhetnek :-))

Egy másik edényben verjük keményre a csipet sóval a tojásfehérjét. Egyharmadát adjuk a lisztes keverékhez és óvatosan keverjük össze, hogy fellazítsuk. Majd adjuk hozzá a maradék tojáshabot. Nagyon óvatosan kevergessük, hogy minél habosabb maradjon a tojásfehérje, mert így érhetjük el, hogy ne legyen lapos és nehéz a kész süti.

Kanalazzuk át a sütőedénybe a tojáshabos keveréket, szórjuk rá a kissé megpirított szeletelt mandulát, majd szórjuk meg a durva szemű kristálycukorral. A sütő középső polcán süssük 20-25 percig, vagy amíg aranybarna nem lesz. Fogpiszkálóval teszteljük, hogy átsült-e. Teljesen hűtsük ki, majd vágjuk rombusz alakú szeletekre. Fémdobozva zárva 3-4 napig friss marad.

"The plot moistens" - avagy a helyzet fokozódik

2011-07-30T17:28:00.034+01:00

Jó párás, fülledt nap volt ma, egyedül takarítottam a piacozás végeztével - többen kérdezték a piacon, hol a másik felem... Hamarosan repül haza a szentem, alig várom. A piacon a kisöregek (is) mindenre figyelnek, mindent látnak, abból többkörös pletyi lett, hogy mentorom, akinek szétszórtsága néha az őrületbe kerget, miért csak intett nekem a múltkor, miért nem jött oda csevegni, ahogy szokott... Minden téma, minden fontos, mindent alaposan meg lehet rágni.

Most éppen az gerjeszti-izgatja a környéken lakókat, hogy az egyik idilli völgyben-dombon, az egykori ólombánya még meglévő kéménye közelében ipari (?) krematóriumot akarnak építeni, körülötte temetővel. A kijelölt terület agrizóna, nem ipari, megy a harc, nehogy megkapja a kivitelező az építési engedélyt. Mivel sosem olvastam még, mennyire káros vagy nem káros környezetére nézve egy krematórium, nem tudom megmondani, ellenzem-e a tervet, vagy sem. A környék gyönyörű, ritkásan lakott vidék, szép hely örök nyugalomra - de a helyiek nem örülnek a dolognak. Félnek attól, hogy a megbontott föld alól kikerül a még ott lévő ólom (?), félnek a megnövekedett forgalomtól, s nyilván nem egy szívderítő dolog, ha lakunk konyhaablaka egy krematóriumra néz, vagy ha netán a baráti sörözéskor rózsás kiskertünkből tekintetünk egy komor épületre esik... Nem tudom, mit gondoljak, én, akit már az is aggodalommal tölt el, hogy a felettünk egy éve eladatlanul, üresen álló kétszintes lakás augusztus elsejével bérlőre talált...

***

Tegnap becipeltem reggel a tortát - a karom majd leszakadt a LUAS-tól az Üzemig vezető úton, de mindent az ünnepelt érdekében. Írország zöld, rajta egy szárított lóherével. (A rózsaszín virág az Üzem logója.) Mexikó és Dél-Amerika fehér, rajta egy mexikói zászlót tartó emberkével. India narancssárga, rajta Ganesh, az elefántfejű isten, mögötte Nepál, heggyel jelezve. Így kijöttek az ír színek :-). A tortán oldalt John O'Donohue Benedictus c. könyvéből egy utazóknak írt áldást idéztem. Giccses, tudom, de még mindig jobban mutat, mint egy üdvlap. előre nyomtatott idézettel:

Sikerült egy védett zugot is találnom a tortának az Üzemben, s sikerült mindenkit felkérni titokban, hogy írjanak valami búcsúztatót a torta dobozának tetejére. Egészen az utolsó pillanatig ép is maradt, amikor - hiába volt kitámasztva pálcákkal a fedél -, egyik kollégám figyelmetlenül csukta le, s a Mexikót jelképező kis szobrocska - Aniz mamája küldte Új-Mexikóból - belesüppedt a cukormázba, darabokra törve Mexikót. A Ganesh szobrocska szintén Aniz-nak köszönhető, addig járta Észak-Dublin érdekes negyedeit, amíg talált egy helyet, ahol fillérekért árultak ilyeneket. Saját bevallása szerint majdnem megcsókolta az árust, amikor az eléje tette az istenszobrocskákkal teli, vattával bélelt dobozt. (Ganesh-nek ezért vattás kissé a háta...). Előtte való napon magam is elmentem egy-két ékszerboltba, olcsó zsuzsu-elefántot keresve (az került volna a tervek szerint Indiára), de amikor az egyik helyen hosszas keresés után a nő diadalmasan elém rakott egyet, s közölte, 95 euro, de valódi elefántcsont, akkor meghátráltam a feladat elől, s a lelkes Aniz-ra bíztam a keresést. Igazi csoportmunka volt a torta: Aniz megszerezte a díszeket, én kitaláltam, megsütöttem a tortát, főnököm adta a csomagolást, a többiek pedig aláírták.

Jasper megérdemelte ezt a sok munkát, utolsó ténykedése az volt, hogy lesütötte a hétvégére megrendelt tortákat, így roppant ráérősen dolgozhattam pénteken, és sikerült korán hazajönnöm. Hiányozni fog a készséges, kedves viselkedése, az udvariassága, a segíteni akarása. De sokszor hívott fel délutánonként, hogy az aznapi penzumot elvégezte, kell-e valamit sütni, mert szívesen... Ilyen munkatársam még nem volt az Üzemben.

Az új ember, Ray igyekszik, dolgos ő is nagyon. Egyelőre mindenki azon mosolyog, hogy minden nőneműt dear-nek szólít, s ha kérdezik, válaszul "igen" helyett kacsintgat, kis félreértést okozva főnökömnek, aki azt hitte az első napokban, hogy Ray ki akar vele kezdeni :-)

Jasper örült a tortának, ígérte nekünk, hogy majd küld lapokat - majd meglátjuk. Sok kedves ember elhagyta már az Üzemet, volt, aki néha-néha visszajött, beköszönt, de a legtöbben könnyedén hagyják maguk mögött végleg ezt a nem annyira kellemes munkahelyet. Mert ami szórakoztatóvá és kellemessé teszi, azok a kollégák. S azokkal máshol is össze lehet futni.

***

Apropó, a lakásavató. Főnököm új házba költözött, lépésnyire a Phoenix Park bejáratától. Egy jó barátja kérte meg őket, hogy lakjanak ott, amíg ő külföldön dolgozik. Éppen az Airshow délutánján oda voltam hivatalos. Vettem csirkemájkrémet a piacon, sütöttem hozzá partikenyeret, és egy új, norvég citromos sütit, aminek a receptjét majd leírom, mert módfelett finom. (Ugyanis rendeltem egy skandináv sütős könyvet. Emőke, most már tuti svéd kladdkaka receptem van, semmi sem tarthat vissza attól, hogy a Wallander-sorozat nézése közben skandináv édességeket majszoljunk V.-vel, és Ystad tengerpartjára képzeljük magunkat :-)

A régi ház kellemes kertjében már javában boroztak, amikor többórányi késéssel megérkeztem, az Airshow-t félbehagyva. Rengeteg kaja várt, az én kenyerembe már csak ímmel-ámmal ettek bele, ellenben sokat fotózták. Miután alaposan meggusztáltam fönököm nappaliját a könyveivel (hm, meglepően hasonló ízlésünk van), sűrű borozásba kezdtem a kollégákkal. Később Ninával (amerikai) és Elenával (olasz) a kivándorlólét megvitatásába kezdtünk. Menni? Maradni? Menni, de hová? Maradni, de miért? Ki-milyen sűrűn jár haza? Kiért-miért? Hogyan éltük meg a kivándorlólét kultúrsokkjának 4 fázisát? Közben néha egy-egy izgalmasabb zeneszámra négyesben táncoltunk a konyhában Anizzal - a lányok mind pirosban... én megtagadtam az Aniz által rámtukmált vékony, piros blúz viselését, pedig ez lett volna a parti témája: "öltözzünk vörösbe!" Aniz vészesen vérszegény, mostanában minden piros körülötte, vérsejteket szuggerál magának, úgyhogy blúzviselés helyett megígértem, hogy csupa piros témájú dolgot, verset fogok neki szállítani heti rendszerességgel. (Ötleteket szívesen fogadok.)

A konyha üdítően nagy az enyémhez képest, s azokhoz a lyukakhoz képest, amik ezekben a régi házakban rejtőznek. Ugyanis a ház tulajdonosa (aki most 2 évig egy teheráni angol iskola igazgatója lesz) imád főzni, ezért a konyhát és az ebédlőt egybenyitotta. A kert felől dől be a fény, minden világos, két mellmagasságban lévő sütő és hatalmas hűtőszekrény, valamint dupla mosogató szolgálja a szakácsot. Remek.

Aztán kiültünk a fiúkhoz, csevegés, hol hobbijainkról, hol közös munkánkról, sütésről-főzésről, kedvenc receptjeinkről ment a duma. Szóba kerültek a travellerek, a nyaralási tervek, ki-mivel fotózik, ki hova jár mulatni. Főnökömet a szüleiről faggattam, mert megakadt a szemem a sok gyerekkori fotón, amit a könyvek elé rakott ki. Imelda, a mamája, már nyugdíjas tanárnő (az ő receptjei adták az Üzembeli sütik törzsgárdáját), papája 9 éve halt meg autóbalesetben, tanfelügyelő volt, tornatanárok munkáját ellenőrizte.

Elena férje, Carl magyar származású dél-afrikai pasi, remek fotókat készít, napok óta kérincsélem tőle azokat, amiket a buli alatt készített. Olyan portrét készített lesből a füvön ülő Aniz-ról, hogy nyugodtan indíthatná egy kiállításon. Nagy Alfa-rajongó ő is, Elena mindig tervezi, hogy egy összejövetel során megismertetjük férjeinket egymással, majd hátradőlünk, s meghallgatjuk őket, hogyan beszélgetnek az autóikról, álmaikról.

Nem maradtam sokáig, V. - aki visszament az irodába, dolgozni -, értem jött, még emberi időben értünk haza. Lehet, hogy nem kellene kihagynom ezeket a bulikat, mert sokkal többet megtudok azokról az emberekről, akikkel nap mint nap együtt dolgozom, mint a két vendég érkezése között akadozva lefolytatott beszélgetés során, az Üzemben.

***

A kenyérsütős kurzus ügye fokozódik. Másnap, hogy megírtam az előző bejegyzést, igen csendes reggelünk volt az Üzemben, s volt időnk beszélgetni főnökömmel. Mint kiderült, véresen komolyan gondolja a dolgot, nem futó ötlet ez. (Ennyire sokat jelentene az adóvisszatérítés? Mert aligha szívjóságból csinálja.) Már Ray-nek is említette a falra akasztott kosarak ötletét, amiben de jól mutatnának a kisült kenyerek.

(Mennyire boszorkány vagyok, ebben a pillanatban írt nekem Elena a Facebook-on, hogy a férje CD-re rakta nekem a fotókat....!)

Megint csak mondtam, hogy ha a dublini Moore Street-en sütőiskola nyílik, én oda is elmegyek szívesen, nem kell nekem Bath-ba utazni... de erősködött, hogy majd felhívja őket, sokszor van, aki az utolsó pillanatban mondja le a helyét, biztos be tudnak engem nyomorítani. Édes Istenem. Megyek én, jaj, nagyon is, de akkor már legyen valami haszna. Addig-addig járogattuk körbe a témát, míg megegyeztünk, hogy a következő héttől, hétfőnként lesütök pár rozskenyeret, ő meghirdeti őket a Facebook-oldalán, s meglátjuk, mennyire harapnak rá a vevők. Aztán jöhet a többi kenyér... A rozskenyér napokig friss marad, nem árt neki, ha hétfőn sütöm le, s csak kedden kerül a vevők elé - ezért esett erre a választás. A tönkölyből készült kenyér nem marad olyan sokáig friss, de ezen a téren még vizsgálódom.

Egy meglehetősen ismert, tönkölyből, illetve glüténmentes lisztből kenyereket sütő híres sütőde nemrég beszüntette a kenyérsütést, az ő helyükre léphetnénk mi - legalábbis ezt szeretné főnököm. (De hát nekünk nincs ipari konyhánk!) S hogy az utca túloldalán lévő elegáns bolt is árulhatná a kenyereinket, mert ide azért nem annyira a kenyér miatt jönnek be az emberek - bár akadnak, akik ebéd végeztével megvesznek egy vekni szóda- vagy szendvicskenyeret abból a kevésből, amit sütök. Egyik sem minőségi, de nekik ízlik. Erre a nagyratörő tervre már halkan elsóhajtottam magam, hogy ahhoz nagyobb hely és több idő kellene (értsd, több sütő, nekem több munkaóra), de nem hallott meg. Mostanság a National Library rendel tőlünk sütiket, s annak is alig bírok eleget tenni a mostani 26 órámban, hát még kenyereket sütni...?

Tehát, izgalmas tervek azok vannak, a megvalósulásból mi lesz, nem tudom. A kenyérsütéshez volna kedvem, bucik, kenyerek, zsemlék ötlete lebeg előttem, ötletadónak pedig ott van Limara oldala - s ismerősöm, Stella is olyan finom bucit adott nekünk a múltkor, amilyenhez az írek itt sosem jutnak., s biztos ízlene nekik... ezeket mind be lehetne vezetni - csak mikor...?

Szívdobogtató hírek

2011-07-27T19:51:00.025+01:00

Már hónapokkal ezelőtt meg akartam említeni, de paranoia miatt nem mertem (fordító programok, ugye). Mert ki tudja, ki olvas... Volt már olyan, csak angolul tudó ismerős, - írtam is erről -, aki megtalálta a nevét a blogomon, és megkért, hogy vegyem le onnan.

No. Egyik volt kollégám, aki tavaly, még visszaérkezésem előtt távozott az Üzemből, mellékállásban sütött egy hamburgereiről híres vendéglőnek (NEM a Mekinek ;-)). A tortái láttán egyéb munkát is kapott a vendéglőben, majd amikor a tulaj eldöntötte, hogy nyit egy kávézót is, megkérte ex-kollégámat, legyen ő a manager. Ő pedig megkérdezett engem, nem akarok-e nála dolgozni... Főleg díszesen dekorált tortákra lett volna kihegyezve a hely, ezek elkészítéséhez kellettem volna.

3 másodperc gondolkodás után mondtam nemet, mert akkor még csak pár hónapja mentem vissza az Üzembe, de amúgy is úgy éreztem, hogy árulás lenne, ha faképnél hagynám az Üzemet, főnököstül. Döntésemet ex-kollégám elfogadta.

Amikor V.-nek itthon elmeséltem a dolgot, veregette a vállam, hogy nna, lefejvadásztak, micsoda előrelépés. Így is fel lehet fogni. Előreléptem úgy, hogy helyben maradtam.

Nemrég kiderült, hogy nyit a kávézója, de nem ott, ahol tervezte, s nem is annyira kávézó lesz, mint inkább vendéglő. Vagyis jókora falat, 8 beosztottal! Tegnap elmentem, megnézni a helyszínt, mert elvileg hétfőre mondta a nyitást... De még csak székhalmok, s lázasan rendezkedő fiatalok látványa fogadott csak. Néhány dolog késik, de a hosszú hétvégére már kész fognak állni.

Majd visszamegyek, ha belelendülnek a dologba. Talán majd V.-vel, hogy együtt tesztelhessük a kajákat :-) Ex-Kollégám almatortája verhetetlen, s süti sütésben igen találékony, szeret újítani.

***

A másik érdekes hír, hogy ma főnököm, csak úgy, vásárlók és kávéfőzés rohama közben mintegy odavetette nekem a kérdést, nem akarok-e elmenni arra a sütős kurzusra? Ebből az arrá-ból tudnom kellett volna, hogy mire gondol. Melyikre? - így én. "Bath-ba, a Bertinet-féle kurzusra." S kezdte magyarázni (nekem!), hogy van 1 napos, 3 napos és 5 napos kurzus... ó, mintha nem tudnám. Legutóbb végignyálaztam ám a "menüt", láttam, szép, jó (drága) képzések vannak, kenyeres, desszertes, és még sokféle más - s lehet szállást foglalni Bath szebbnél-szebb butik hoteljeiben, vagyonért...

Erősen értetlenkedő arcomat látva mondta, januárban-februárban ráérne az én műszakomban dolgozni, menjek el pár napra. Nincsen nekem arra pénzem, motyogtam válaszul, mire ő, hogy nemrég mondta a könyvelője, hogy alkalmazotti képzés néven ezt az Üzem leírhatná az adójából, s engem biztos érdekelne, észrevette, hogy ismerem a helyet, Bertinet nevét... A padlót verte az állam, s muszáj volt rákérdeznem, hogy már miért is tenné ő ezt meg a kedvemért? Mert nem két fillér. Mire ő, hogy biztos érdekel, kenyér, süti... majd a könyvelő elküldi a részleteket, nézzem meg, megbeszéljük aztán, de siessek, mert gyorsan betelnek a helyek. A szállást, utazást kellene csak nekem fizetni. S nézzem meg azt a bájos B and B-t is, amit szállásként mindjárt első helyen ajánlanak, biztos tetszene.

Megjegyeztem, nehogy túlságosan mohónak tűnjek, hogy talán olyan kurzust kellene kinéznem, aminek az Üzemben hasznát veszem... Régi álmom a kenyerek, kis bucik készítése... Mint kiderült, ilyesminek ő is örülne. Mesélte, volt egy francia kávézóban/sütödében, ahol a falon körben végig régi bevásárlókosarak lógtak akasztókon, bennük bucik, kenyerek, zsömleféleségek... s az itt is milyen szépen mutatna... Céloztam rá, hogy kevés az idő, kicsi a hely - de kedvem az lenne.

Utána csak némakacsa módjára befelé sikoltoztam örömömben, jó erősen belehajolva a csokimázas edénybe, nehogy meglássa a ragyogó arcomat. Ez a sikoltozás aztán csendes sóhajtozássá szelidült, amikor hazajöttem, s rávetettem magam a Bertinet weboldalra. Az engem érdeklő kurzus helyei már most beteltek, a januáriak is, a bájos B and B aranyárban méri a szobát, s hiába fogok egy vagyont keresni karácsonyi sütésekkel, erre nem lesz pénz. Drága, na. S ahhoz képest, hogy mit tudnék hasznosítani belőle, inkább úri mulatságnak tűnik, még akkor is, ha a díját ő fizeti.

Lényeg, hogy volt néhány örömteli percem, lehetett kicsit álmodozni. Az egész még igen bizonytalan, igen képlékeny, semmi sem biztos: azt kértem tőle, ha tényleg akarja, hogy menjek, azután döntsön, hogy a képzésről visszajött. Hátha kiderül, hogy nem azt adják, amire számít. S ha nagyon akarnék kenyérsütést tanulni, a Moore Street-i francia pékség is tervezi iskola nyitását, majd elmegyek oda, s még a szállásra sem kell költeni.

Türelem, veknit terem :-)

***

Amúgy pedig azért ritkák a bejegyzések, mert ha van időm, kötök. S erre a hétre 3 tortamegrendelésem is van, köztük egy, amit nagyon dögösre akarok csinálni: szeretett kollégánk, Jasper búcsútortája. Hónap végén elhagyja az Üzemet, s augusztus közepén már Mexikóvárosban lesz. Aniz ma azzal töltött el több órát, hogy speciális díszeket keresett a tortára, s talált is. Ha kész lesz a mű, mesélek :-)

Ja, és voltam főnököm lakásavatóján, de erről majd máskor. Csipogott a sütő, kisült az egyik torta! Mennem kell. Igazi szalmaözvegyként töltöm az estét: vacsora hideg, pár falat csak, s a hátteret alighanem az esti hírek adják, s a kisült torta mindent belengedő narancsillata.

Ha a ház ura utazik...

2011-07-26T20:44:00.007+01:00

Utoljára 1990 februárjában Londonban vasaltam férfialsót. Ugyan nevettek is rajtam, de azért is kivasaltam háziuram alsóit. Aztán hosszú szünet, s ma, 21 év után megint vasaltam - ezúttal - boxeralsót. A zuramnak, aki nem bírta kivárni, amíg a "gatya" reggelre megszárad a fűtőtesten. Így kivasaltam. A hat póló mellé. Mert az üzleti útra olyan póló kell, a kb. 30 meglévőből, ami éppen nem állt rendelkezésre, kivasalva. S az uram - hm, erre majd máskor figyelni kell - juszt is az útja előtti utolsó este kezdett el aggodalmaskodni a cuccai színharmóniája felett. Hogy passzol-e majd a fehér rövidnadrág a barna cipőhöz? S a zoknik színe? S a pólóké megy-e majd a nadrághoz, cipőhőz?

Holnap kora reggel ugyanis kerek 3 napos üzleti útra indul, Észak-Karolinába, Raleigh-be, ahol az éppen folyó projekt zökkenőmentes befejezéséhez kell a sármját bedobnia. Szerdán utazik, csütörtökön értekezik, pénteken talán körbenéznek a városban, s környékén, hátha van látnivaló, majd szombaton elidulnak hazafelé, ő és még három kolléga. Vasárnap reggelre itthon is van.

Az elutazás előtti utolsó estét keserédes romantikus film nézésével töltöttük. Rosanna's Grave (Rosanna sírja) címmel futott, Jean Reno-val és Mercedes Ruehl-lel. De ami érdekes volt benne, hogy az egyik "futottak még" szerepet a magyar Perczel Zita alakította! Ez volt az utolsó filmszerepe...

De most megyek, mert még be kell gyűjtenünk az uram kényelmes papucscipőjét a Gyárból. Azt bent felejtette, amikor hazajött. Raleigh-ben mostanság 35 fok van, az egész cipő túl meleg lenne... A műanyag papucs pedig túl laza...

Amit megtanultam, hogy még a legrövidebb útra is egy héttel előbb érdemes rákészülni. Ő utazik, én készülök :-)

Irigykedés

2011-07-13T21:22:00.006+01:00

A főnökömmel ma egyeztettünk szabadságolások ügyében, mivel már három reménykedő ember is jelentkezett a megürülő szakács állásra (emlékeztetőül, imádott szakácsunk, Jasper elhagyja a kávézót, s utazni fog), s előfordulhat, hogy valamelyikük fog engem helyettesíteni, ha távol leszek. Egy szőke brazil lány (erős németes akcentussal, hm), és egy fekete hajú másik brazil lány is jelentkezett az állásra, valamint egy Ray nevű ír fiatalember is esélyes. Ő már kéthetes próbamunkát is fog végezni az Üzemben, jövő hét végétől.

Amikor bekarikáztam a nagyjábóli dátumokat (még semmi sem biztos), főnököm kérdezte, nem tudnék-e egy héttel később menni, mert ő az első, tervezett szabad hetem idején Angliában lesz. Az újság, amiben szombatonként recepteket közöl, elküldi ebbe az iskolába, cserébe írnia kell egy cikket róla. Bath-ba megy, mondta. Ahol még sosem volt. Gyanakodva néztem rá, csak nem a Bertinet-féle iskolába? De...

Leesett állal néztem rá, meglepődve, irigykedve. Két Bertinet könyv boldog tulajdonosa vagyok... főnököm most hallott róla először, "valami francia"' néven aposztrofálta a fickót, akitől megtanultam (na jó, a könyveiből, videójából), hogy a kenyeret nem csak gyúrni lehet, megy az másképpen is...

Igaz, az a fajta igen magas szinten űzött kenyérsütés, amit Bertinet művel, az én sütőmtől és tőlem is kissé távol áll, főleg most, hogy a piacra nem sütök már kenyeret. De kísérletezni mindeképpen érdemes a profi receptjeivel, csak bírja a sütőnk. Az Üzembeli kliensek már azokért a kenyerekért is hálásak, amit reggelente, sok-sok élesztőszemecske segítségével gyorsítva dobok össze. Ha tudnák, milyen is az igazi, jó kenyér... az a fajta, amikről a könyvek írnak... valószínűleg már régen elpártoltak volna az Üzemtől.

Addig is, aki jó francia kenyeret akar enni Dublinban, menjen el a Paris Bakery-be, a Moore Street 18 alá. Csodákat regélnek róla...

Mennek a napok

2011-07-11T19:58:00.027+01:00

Mostanában egy új sál tart lázban, ha lehet, azt kötöm, bejegyzések írása helyett. S az is akadályoz a blogírásban, hogy mire eljutok a gépig, rendszerint elhagy az ihlet. Vagy éppen rendesasszony vagyok, és hűtőt takarítok, rendezgetek. A futon végre eljutott új gazdájáig, és a helyére a ruhaszárító került. De csak miután a falról ledörzsöltem a szürke foltokat produkáló penészt. A plafon még hátravan...

További nagyívű berendezési tervek készülőben. A kötősarkom kész, újra helyén a torontáli szőnyeg, a kényelmes fotel, a lámpa. Újabb polc kell, sok könyv a földön fekszik, vagy egymás hegyén-hátán, a polcokon, a többi tetején. Újabb nyomat is felkerült a falra, egy kínai fotós/festő csodás képe: teliholdnál, jeges tavon vizet szagolgató róka, amint éppen tükröződik. (A weboldalán mindjárt a bal alsó kép.) Nem írtam le valami szépen, de tessék megnézni. Eddigi eldugott helyéről most oda került, ahol mindenhonnan látható, elég csak a kötésből felnézni, látom, ott van, szagolgat, tükröződik, gyönyörű. Álmodozásra késztető.

A weboldalon érdemes elidőzni.

***

Pénteken volt egy olyan pillanatom az Üzemben, amikor jónak láttam kimenni a konyhából, s a haragomat a tárolóajtón kitölteni egy erőteljes rúgással. Aznap hazafelé a kocsiban sokáig morogtam az uramnak a haragom forrásáról, de ő a várt részvevő "ugyan-ugyan, csacsi öreg medvém" helyett szépen elmagyarázta, hogy ne morogjak, hanem gondolkozzak a főnököm fejével. Nem megy nekem az üzleti gondolkodás, hanem egyből az jut eszembe, hogy micsoda kiszúrás ez velem, személy szerint, hiszen amit megsütök szombatra, azt szinte még melegen adja el a főnököm az utcáról "Jaj, nekem most kell egy!" felkiáltással beeső t. vásárló(k)nak... Nekem ilyenkor az jut eszembe, hogy basszus, t. vásárló, tessék már fegyelmezetten előre tervezni néhány nappal, vagy ha nem, akkor főnököm igazán gondolhatna arra, hogy holnap mi lesz a pulton, ha mindent elad...

De az uram elmagyarázta, lassan, hogy a hülye is megértse, hogy az a biztos, amit elad, nem az, amit esetleg elvisznek szombaton. Én csak süssek. S próbáljak meg eszerint gondolkodni, s nem morogni. De azért azt is hozzátette, hogy főnököm alighanem erősen keveri a café és a bakery fogalmát, mert egy ilyen kis konyhában ennyi munkaórában a kettőt elég nehéz ellátni tortával, sütivel. Vagyis főnököm aligha gondol arra, hogy mi mennyi ideig tart, arra ott vagyok én. S óhatatlanul becsúsznak a plusz munkaórák, mert a tortának el kell készülnie, s a plusz órák amik kivételében péntekenként reménykedem... hiába... s ha nem jönnek össze, morgok. S az is hiba, hogy reggel úgy megyek be, hogy na, ma csak egy-két rendelés van, laza nap. Nem, nem jó a hozzáállás. Bármikor befuthat egy rendelés, utolsó pillanatban, langyosan lekent torta kerül a dobozba, s ettől én ideges leszek, holott nem szabadna, bele kell számolni ezt is a melóba. Nincs laza nap. Munkanap van. Mindennap.

Nos. Majd igyekszem így nézni a dolgokat.

Amúgy pedig pár hete forgatás volt az udvaron, s egy jelenetben az én scone-jaim is "felléptek" :-) Milyen pech, hogy aznap sütőporral készítettem őket, s meglehetősen laposra sikeredtek szegények. Az 1916-os Húsvéti Felkelés egy kevésbé ismert alakjáról forgattak a tévések kosztümöset. Íme, egy fotó, sajnos, a főszereplő scone-ok éppen az ajtókeret mögött lapulnak.

***

Szombaton a Year of Craft alkalmából a bray-i Summerfest keretében kézműves/kézimunkás napot tartottak az itteni művelődési házban. Délután kettőtől Kötőmaratonra invitálták a lelkes kötőket - kezdőket, haladókat egyaránt. Egy néhány sorban megkezdett vékonyka sál kíséretében piac után oda mentem. Mit mondjak, kissé lehervadtam, amikor a ház előtti terecskére értem: azt hittem, tömve lesz, tűiket lelkesen csattogtató nőkkel, hiszen az lett volna a cél, hogy: "gyűjtsük össze Wicklow megye lelkes kötőit!" Erre alig kéttucatnyi fiatal leányka - és legényke! - ült csak a terecske szélén, a Yarn Room egyik alkalmazottjának fonalaival kötögetve.

Egy szimpatikus asszonyt szúrtam ki magamnak a sor szélén, oda ültem le, vele elegyedtem beszédbe. Kisfia, Guy, mögöttünk kötött, éppen egy újfajta fonallal kísérletezett. Mint kiderült, a fiút tél óta érdekli a kötés, már órákat is vesz az iskolában, ahol tanítják őket ilyesmire is. Mamája, Sophie azt is elmesélte, hogy a kötős tanfolyamon több kisfiú vesz részt, mint kislány...

Guy köt.

Ennyien voltunk csak.

Nekem két hímnemű ismerősöm volt, aki - úgymond -, kötött, de az egyikük teljesen számokra kihegyezett férfiaggyal állt hozzá a kötéshez: "Ha egy sor 70 szem, akkor két sor 140, három már 210... Az rengeteg! Kinek van arra ideje..." Mondanom sem, ő nem jutott sokra a kötésben, de másik - jóval idősebb -, világháborút megjárt ismerősöm saját maga kötötte a zoknijait egy időben, férfi létére... Ő nem a szemeket számolgatta, hanem az általa készített zokni melegét értékelte nagyra.

***

Volt egy megrendítő élményem. Megrendítő - de csak nekem. Két hete egy különösen meleg nap után kivittem Maskának egy kis tejet. Hangos nyávogással jött, mohón nekiesett a tejnek, miután majdnem keresztül estem rajta az ajtóban, ami igen szokatlan dolog volt, hiszen rendesen elfutott előlem a tányérja mellé, ha jönni látott. (Bár az utóbbi időben nagyon bátor lett, most már ha nyitva hagyom a kerti ajtót, beóvatoskodik, belül a hálószobába, persze, a padlóra, az ágyunk végéhez, s onnan fülel, lesi, jövök-e, kajával. Aztán ha nem, kioson.)

De most igen szomjas lehetett, alig öntöttem ki a tejet, már nyomta a fejét a tálkába. Én pedig ott guggoltam felette, s hirtelen jött merészséggel kinyújtottam fölé a kezem, majd lassan leeresztettem kinyújtott ujjaimat, s hozzáértem a fejéhez. Hátraugrott, bosszankodva, gyanakodva méregetett. Megdermedtem. Ő visszahajolt, s ivott tovább. Újra hozzáértem, újra hátrahőkölt. Harmadik, negyedik alkalommal már nem érdekelte, mit tapogatom, ő szomjas volt. Teljes tenyeremmel végigsimogathattam a hátát. Ott potyogtak a könnyeim a hálától. Aztán bejöttem, hangosan bőgni kezdtem, a férjem pedig vigasztalt. Maska, ez a büdös dög, több mint egy évig nem engedett magához, s most is csak azért tűrt el, mert közben enni adtam neki.

Azóta már sikerült - hasonló körülmények között - megint megismogatnom, de nem szereti. Ivás-evés közben hallhatóan morog, amint hozzáérek. Sosem leszünk kebelbarátok, de án már ezért is hálás vagyok.

Nem döglött, napozik.

Hétvége!

2011-07-01T23:12:00.001+01:00

Bárcsak...

2011-06-27T14:56:00.004+01:00

...minden ilyen flottul menne. Most ment el a higiénikus néni. Szerintem úgy tíz percet töltött a lakásban. Átöltözött, hajhálót vett fel, kezet mosott, bejött a konyhába, körülnézett, megnézte a sütik hűlését, a gingerbread men-ek dekorálásának folyamatát, én pedig kérdeztem okosakat.

Nagy örömömre lehet használni a viaszosvászon terítőt tésztanyújtáshoz. Így legalább a sütőpapíron is megtakarítok valamicskét. Lényeg a rendszeresen fertőtlenítés. Most valami új baciról beszélt, és kérte, mossak sűrűn kezet sütés közben is, ha a hajamhoz, szememhez nyúlok, orrot fújok. Kaptam továbbá egy igen hasznos kiadványt ételallergiákat illetően, amit majd beviszek a kávézóba, mert elég sűrűn megy a vita, hogy a tönkölyliszt az most glüténmentes-e vagy sem. (Nem az.) Már kiharcoltam, hogy érdeklődő telefonokra mondhassam, hogy glüténmentes tortát nem, de lisztmenteset készítünk.

Hajnalban arra ébredtem, hogy a vizitje jár a fejemben, ehhez képest nem volt semmi gond.

***

... vagyis azért volt. Ebben a percben hívott, hogy aggódik a cukormáz miatt, merthogy nyers tojásfehérjével készül. S az szalmonellafertőzést okozhat. S hogy esetleg használjak inkább pasztörizált tojásfehérjét (Dunnes-ban kapható elvileg), vagy már előre kikevert cukormázat, vízzel higítva. Vagy albument, porított tojásfehérjét, amit egyébként a kávézóban is használunk.

Ó.

Nem volt egyébként kioktató vagy ilyesmi, teljesen normálisan elcsevegtünk a tojásfehérjékről, hogyan marad meg kettő egy adag gingerbread men kisütése után... Azonkívül, hogy tudom, terhes nőre veszélyes lehet a nyers tojásfehérjéből készült kaja, a cukormáz miatt sosem aggódtam. 30 grammnyit keverek ki tetemes mennyiségű (150 gr) porcukorral, nem gondoltam volna, hogy gond lehet belőle.

Mit csináljak akkor a megmaradó tojásfehérjéimmel? Szokjak rá a rántotta "lite"-ra?

Olvas engem mézeskalácsozó mester hazulról? Ott mit ír elő az ÁNTSZ? Just wondering...

Szabadabban, lazábban

2011-06-21T16:46:00.011+01:00

Megint jön ellenőrizni a higiénikus néni.

Ezúttal jövő hétfőre jelentkezett be - ugyanis mikor kérdezte, mikor sütök, mondtam, hogy már csak hétfőnként, mivel hétközben újra dolgozom, mármint alkalmazottként. "Akkor jövök hétfőn" - mondta, nem az üres konyhára kiváncsi, hanem arra, hogyan néz ki, amikor dolgozom benne.

De most már minden úgy megy, ahogy elvárja tőlem. Viaszosvásznon dolgozom, van mindenféle bacik ellen hatásos Dettol is itthon a zöld tisztítószerek mellett, s számtalan doboz is van a tároláshoz. S mostanság olyan kevés sütit készítek a régi mennyiséghez képest. Kenyeret sem sütök már... Remélem, nem talál kifogásolnivalót. Drukk-drukk.

***

Tegnap egy hirtelen lendülettel előbányásztam háziurunk csavar-akasztó-szög gyűjteményét a kamrából, kiválasztottam egy masszívabb csavart, és szépen belecsavartam a falba, a hálószobában, szemben az ággyal. Könnyen ment, ahogy Medve is írta, felesleges misztifikálni a dolgot, kissé ferdén benyomott szög vagy csavar, s a kép máris felakasztható. A házasságkötésünk alkalmából kapott, télen bekereteztetett akvarell végre felkerült a falra. Szintezővel be is állítottam, hogy ne csak szemre legyen egyenes. A kép vízszintes a falon, a fotón nem, elnézést.

Füst tekereg a szőlőskertek felett, ősszel, talán gazt égetnek, vagy avart, elkent pasztellfoltok csak a fák - olyan kép, ami bámulásra, nosztalgiázásra késztet, beleláthatunk bármit: gyerekkori emléket, kamaszkori szüretet, kirándulást. Igazából már nem emlékszem, melyik dombokat akarja ábrázolni, sajnos, nincs ráírva a címe. Emlék, szülővárosomból. Van még két, Sopront ábrázoló fotó a lakásban, öcsémnek hála - az ő tehetségét dicséri mindkettő. Idővel azokat is kirakom.

***

Íme, egy érdekes cikk a Menekültek Világnapja alkalmából: A harmadikként nyilatkozó Olga Murphy-t tegnap hallottam a rádióban. 1956-ban érkezett menekültként Írországba, s azon kevesek közé tartozott, aki maradt. Még régebben írtam erről a témáról egy cikket, amiben - micsoda véletlen! - ugyanez a hölgy (is) kerül megemlítésre. Még a régi, Ír Gulyás című lapnak készült az írás, 2001. október 23-a alkalmából. Ha valakit érdekel, elküldöm mailben, mert ide túl hosszú lenne bemásolni.

***

Tegnap remek délutánom volt. Odakint folyamatosan esett az eső déltől, így nem jártak a gyűlölt legyek, kiültem a nyitott kertajtóba kötni. A minta számolást, alapos odafigyelést igényel, bonyolultabb, mint a másik. Hallgattam az esőt, s néha figyeltem Maskát, amint a bokor védelmébe húzódva szunyókált. Délelőtt, amikor még sütött a nap, s összehúzott függönyök mellett szellőztettem, Maska bejött a lakásba. Akkor éppen a nappaliban olvastam, amikor egyszerre halk kopogtatást hallok: apró karmok kopogása a padlón. A fotel védelméből lestem meg, ahogy határozottan bejött, végig a folyosón, csak a fürdőszoba ajtajában állt meg, belebámulni a sötétbe. Körbe-körbe nézegetett, minden érdekes volt neki. Csak a nappali közepén torpant meg, s nézett ki mereven a nappali ablakán. Aztán meglátott engem, amint széles vigyorral bámulom. Rá-hellóztam, mire sarkon fordult, s sebes topogással távozott. Azóta már készült kép arról, ahogy az ágy sarkánál ül, s néz befelé, reménykedőn. Továbbra is barátságtalan.

***

Még elvileg két nap, s V.-nek véget ér a tizenkétórázás. Ma már ő is kidőlt, aludtunk egy órát, mikor hazahozott. S aztán ment vissza, s ki tudja, ma mikor jön haza. Erősen szorítja őket a határidő.

De a hétvégén Alfa-találkozó lesz itt, Bray-ben, s innen majd Glendalough-ba autózunk. Talán belefér egy finom ebéd a Wicklow Heather-ben, megünnepelni a hajtás végét...

Az utolsó sűrű hét

2011-06-19T11:12:00.008+01:00

Csak el ne kiabáljam...

Csütörtökön este volt a Wedding Fair, ahová készültem sokféle sütivel, csináltam kóstolót is, de sajnos, összesen csak két érdeklődő volt. De azok legalább vittek el magukkal telefonszámot, és ettek a sütikből. A végén, két betévedő kis kamaszlánynak már ajándékba adtam a sütiket, mert a következő Wedding Fair téli témájú lesz, arra nem lesznek már jók egy hónap múlva ezek a mintapéldányok.

Az Apák napi süticsomagokból hármat hagytam a kávézóban, egyet vettek meg még pénteken. Sokalltam a főnököm által megszabott árát (5.80 € a hat sütiért...), így a többit inkább elvittem a piacra, fele annyiért, el is fogyott. Szépen becsomagoltam celofánba, az adott neki némi tartást, védelmet, mert igen vékonyka sütik voltak: szerszámok. Fúrógép, kalapács, fűrész, csavarhúzók, csípőfogó. S mert az utolsó pillanatra hagytam, nem kaptam már ezüst ehető szprét, így a szerszámok fém részét is úgy húztam ki, kevésbé lett poénos, mint ahogy szerettem volna.

A Fair alatt a pultnál ültem, dekoráltam, figyelemfelkeltőként. De ezzel a húzással csak a Daintree boltban dolgozó egyik hölgy figyelmét sikerült felkelteni, aki odajött, és egy csomót kérdezett a sütidekorálásról. Másnap éppen hazafele mentem a bolton át, amikor megállított, hogy megkérdezte a többi ott dolgozó nőt, s szeretnének megkérni egy kis okításra. Fizetnek érte, megszervezik, melyikük konyhájában jöjjünk össze... érdekelne-e? Kicsit habozva mondtam, hogy jó, majd beszéljük meg a részleteket...

***

Elkészültem a dinnyés sállal. Sőt, már el is adtam! Ugyanaz az idős hölgy vette meg, aki az első sálamat, még tavaly. Nagyon féltem, hogy az áráért majd kapok megjegyzéseket a többiektől, s azzal győzködtem magam, hogy a kézműves dolgokat áruló weboldalakon ezeknek a sálaknak bizony ilyen ára van. Talán fél órája voltunk nyitva, amikor Sheila (p.k.), akinek a szövetelefántjai és patchwork takarói közé volt kitéve egy ruhaakasztón a sál, a terem ajtajából integetett nekem, hogy figyeljek csak, s aztán feltartotta a hüvelyujját. Leesett állal intettem vissza: Csak nem?! Ő pedig bólogatott, hogy de bizony... a sál gazdára talált.

Az alábbi képeket Aniz csinálta. Ugyan azt kértem/reméltem, hogy majd egy neki máskor is modellkedő barátnőjét kéri fel a fotózáshoz, de nem: egyik reggel, nyitáskor a főnököm közreműködésével készültek a képek. Sajnos, elég sebtiben... Közel sem olyan mutatós fotók, mint amiket az etsy.com-on láthat az ember, de emlék gyanánt megteszik:

Az uram ma dolgozik, talán azért majd együtt tudunk ebédelni. Szolidaritásból vasalok, közben megnézem a héten felvett filmeket... S kötök, mert már belekezdtem egy új sálba. Nincs más hírem, átlagos hétvége ez is, hűvös, esős idővel.

Rövid

2011-06-12T12:33:00.006+01:00

Ma hajnalban olyan durva, émelygéses, elfehéredős migrén ébresztett, amilyen utoljára az erdélyi út alatt, tehát több mint egy éve köszöntött rám. A megváltó eső délelőtt érkezett meg, azóta is kitartóan esik, én pedig kissé tompán nézek kifelé a fejemből, riadtan befelé figyelve.

A "munka-élet" egyensúly mostanság mindkettőnknek a munka irányába dől. V. most egész hétvégén dolgozik, a japánok is hozzá igazítják a munkaidejüket, mert szoros a határidő, össze kell hangolni a munkát, legyenek akármelyik földrészen is. Mostanság az uram tizenkétórázik... Én pedig már hetek óta nem tudok összeszervezni egy kávézást egyik volt kolléganőmmel, mert vagy ő van elhavazva, vagy én. Ő is süt...

Hamarosan elvonszolom magam a bolt felé, vajat venni, mert felajánlottam, hogy hétfő reggelre megsütöm-dekorálom azt a tortát, amit a National Library rendelt, egy William Butler Yeats-szel kapcsolatos fotózásra. Főnököm kissé aggódott, hogy a kollégáim nem fogják tudni elég szépre megcsinálni a tortát hétfőn reggel, én pedig akkorra lendületben voltam pénteken (szuperhosszú műszak megint), hogy szinte gondolkodás nélkül jött ki a számon a felajánlás. Az ilyen munkás napon a sokadik, lendületadó kávé után gyakran elfog az "ide nekem az oroszlánt is"-érzés, és hajlamos vagyok nagylelkű felajánlásokra.

Azért várok még kicsit, míg csendesedik az eső, mert gyalog kell menjek. Ugyanis tegnap, 4 év balesetmentes vezetés után elvittem egy parkoló autó tükrét. Mentségemre legyen mondva, szembejövő busz elől húzódtam le, a jelek szerint azonban túlságosan. Szerencsére a másik autónak csak a tükre fordult ki, esett ki, és repedezett össze, a toknak nem lett baja. Az én bal tükröm helyén csak egy szomorú roncs lóg. Hétfőn visszük szereldébe, s közben folyamatosan fohászkodom, hogy a másik fél (bérelt kocsi, tehát az autóbérlő céggel lesz majd dolgom) rugalmasan kezelje a dolgot. Egy kanadai turistának rontottam el a nyaralását... Nagyon röstellem magam, főleg mert Focis oldalán most csúnya karcolások is vannak, ahol nekiverődött a széttört tükörtok. Megsirattam szegényt, de ez a dolgokon nem változtat. Megint egy váratlan kiadás. V. vigasztalt, hogy jobb volt így átesni a tűzkeresztségen, mint mondjuk, elütni valakit, de azért kissé összeszorul a gyomrom, amikor eszembe jut az a csattanás.

A sok meló ellenére azért esténként volt időm kötni, így befejeztem a Botond által kiválasztott "dinnyés" mintával készült habkönnyű, kék stólát. Odaadtam Aniz-nak, hogy készítsen róla művészi fotókat, hadd maradjon majd valami emlékem róla, ha esetleg sikerül eladnom. Körbenéztem az etsy.com-on, és más weboldalakon, és a patchwork-öző Sheilá-val (p.k.) is megbeszéltem, mennyit lehet kérni egy egyedi kötött darabért, s úgy döntöttem, hogy az én sálam is megér 70 eurót.

Tehát: dolgozunk, élünk, megvagyunk, közben volt egy olyan hétvége is, amikor kiállítás, séta és rózsák szagolgatása is belefért a vasárnapba, de egyelőre a szürke munkás hétköznapok dominálnak.

3600 cupcake...

2011-05-29T10:34:00.012+01:00

No, a cupcake-őrület 3 hónapja véget ért, az utolsó roham szerdán volt, letudtam becsülettel. Ha jól tudom, 600 ember fizetett elő a féláron kapható 6 cupcake-re a Citydeal-en keresztül, vagyis elvileg 3600 cupcake-et sütöttünk le. (Nem tudom, begyűjtötte-e minden feliratkozó őket, mert a főnököm még nem összesítette a papírokat.)

Kedden egyfolytában a telefont kapkodtam, ráadásul megjelent sok üzletember, s mind reggelizni akart, így Paco folyamatosan kévát főzött, én csináltam a reggeliket, és nekem jutottak a telefonok is. De legalább alaposan begyakoroltam, mit mondjak ékes és udvarias angolsággal, akkor, amikor az ajánlat lejártának napján ötpercenként telefonált riadtan valaki, hogy "jaj, most jöttem rá, hogy ma lejár az ajánlat, mikor jöhetek a cupcake-jeimért?"

Csak egy ember lelkébe másztam bele, sajnos. Mentségemre (?) legyen mondva, egyszerre próbáltam őt kiszolgálni, fogadni egy hívást, a szememet rajta tartani egy pár sülő tojáson, és egy biciklis futáron, aki egy leszállítandó tortára várakozott. Nem sikerült. Így a hölgy kissé felpaprikázva távozott. Nem mentség, hogy utána elég kellemetlenül éreztem magam.

Aztán az uram egy másik, szintén a héten történt eset kapcsán elmagyarázta, hogy próbáljak meg a vevő fejével gondolkozni, a vevőt nem fogják érdekelni a kifogásaim, az elfoglaltságom, hanem azt akarja, hogy szolgáljam ki, és megkapja, ami jár neki. Hiába, a vevőszolgálat terén van még mit tanulnom. Hamarabb keresek magyarázatot, kifogást, mint megoldást a problémára, ez a gond.

Aztán csütörtökön már szinte csend volt. Megszűnt a folyamatosnak nevezhető email-áradat, a cupcake megrendelések száma majdnem nullára visszazuhant. Pénteken másfél órával előbb eljöttem az Üzemből! Most már elég lesz hetente a 12 kiló vaj, nem kell 24, a cupcake-ekhez, a vajkrémhez. Talán új torták is beleférnek majd az időmbe (csak óvatosan az ilyen optimista kijelentéssel).

***

Mióta nadrágszíjhúzás van a benzinárak miatt, Böhöm kihasználatlanul pihen a ház előtt. Olyannyira kihasználatlanul, hogy elhagyott autónak hitték, s ragasztottak rá egy papírt, hogy ha két héten belül nem értesítjük a management company-t a tulajdonjogunkról, elvontatják. A félreértéshez az is hozzájárult, hogy V. nem tartja a kocsi adó- és, biztosítópapírját a szélvédőn, az előírás szerint, mert a tükröződés zavarja vezetés közben. Így joggal hitték elhagyott autónak szemünk fényét. Azóta tisztázódott az ügy, s a biztonság kedvéért visszakerültek a papírok a szélvédő mögé.

***

Pár hete egy "nincs kedvem főzni" estém volt, ezért a közeli Bombay Pantry-ből hozattunk kaját. Interneten át lehet rendelni, azonnal megjön a visszaigazolás, 37 perc múlva előttünk volt a finom étel. Arra emlékszem, hogy sokáig csak kéjes nyögések és sóhajok törtek fel belőlem, prawn panjim-t kértem... V. vigyorogva nézett, annyira élvezkedtem a finom kaja felett. Rá pár napra, bevásárláskor megláttam a Dunnes polcain a curry szószt a Bombay Pantry-től... Mindenkinek bátran merem ajánlani ezeket, egyszerűen tökéletesek. Amikor kinyitottam a műanyag pekedlit a konyhában, V. megérezte az illatot a nappaliban... Igaz, ez jelentheti azt is, szkeptikusoknak, hogy túl kicsi a lakás, de én inkább a szósz kiváló alapanyagokból való tökéletes összeállítottságára következtetek ebből. A mindent betöltő illatárt sokáig szagolgattam, mielőtt ráöntöttem a csirkére - azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom, amikor az ujjammal töröltem ki az edényt, aztán nyalakodtam, nehogy egy csepp is vesszen belőle. Tessék kipróbálni, nagyon finomak!

A másik mostani kedvencünk a Killowen joghurt, egyliteres edényben. Az ország délkeleti részében a boltokban kapható, itt Dublinban az Üzemen át férek hozzá: amikor Eamonn, a halkszavú szállítóember meghozza az Üzemnek a zabkásához, müzlihez használt sima joghurtot, akkor hozza V.-nek is a három egyliteres palackot. Lutri, azt kapok, ami éppen van: hol epreset, hol málnásat. A három litert megkapom nagybani áron, valamint egy ír céget támogatok vele, remek. A reggeli kukoricapehelyre, müzlire öntve tökéletes, de van úgy, hogy csak egyszerűen kiisszuk a palackból...

Ugyan ez megtévesztő, korántsem élünk jaj, de egészségesen, állandóan csak tervezem a fogyást, a kalóriaszámolgatást. Most már arra sikerült rászoktatnom magam, hogy ne csipegessek az Üzemben, ne nyalakodjak a krémekből, és az óránkénti egy pohár víz is elfogy a napi két kávé mellé. Bébiléptekkel halad csak a fogyási terv, haha. Időnként előveszem az Ámerikában vett szép pulcsikat, s elképzelem, hogy behúzott has nélkül is beléjük férek, uram bocsá' lógnak rajtam. Tehát a cél a szó szoros értelmében előttem lebeg :-)

Ami pedig legutóbbi bejegyzésem tárgyát érinti: az elnöki látogatás másnapján már kaphatók voltak a feliratos pólók Moneygall-ban. Az ország nagyobbik része párás szemmel emlegeti a röpke vizitet, az amerikai látogatók özöne most jó darabig Moneygall-ba is el fog menni :-)

Mindeközben sikerült megnéznem Bobby Flay látogatását az Üzemben, fönököm a múlt héten megkapta a DVD-t a műsorral. Nem volt rossz, bár igazából keveset lehetett bezsúfolni az ír konyhaművészetet ért változásokból az egyórás műsorba. V. szerint, aki felületes érdeklődőként nézte végig a műsort, eléggé összecsapták a látogatást. De az amerikaiakat sikerül vele idecsábítani, s az a lényeg. A többiek inkább tájékozódjanak máshonnan. Pl. a Good Food Ireland weboldaláról, vagy ír magazinokból.

***

Lakrendezünk: egy fiatal magyar párnak, akik most rendezik itt be új életüket, odaadtuk a futont, így végre megszűnik a nappali sarkában való ruhaszárítás, amitől átmeneti szállás jelleget kapott a szoba az elmúlt 4 évben... A ruhaszárítót átrakjuk a számgépszobába, és a nappaliban újra lesz kötő/olvasó/ejtőző sarok, fotellel, újra lesz hová teríteni a hatalmas iraki szőnyeget. A feleslegessé vált ágyneműk mennek charity-be, a maradék majd kap szekrényt, az elöregedett, leszakadással fenyegető polcok helyett idővel veszünk újakat. Úgysem voltam még az IKEÁ-ban :-)

Megpróbálunk letisztult, jobban kézben tartható elrendezést adni a lakásnak, mert úgy tűnik, sokáig lakunk majd itt (kopp-kopp). Eldöntöttük, hogy sok év másokkal együttlakás után elértünk abba a korba, amikor már inkább a magunk kényelme számít, s a lakás csinosítgatása fontosabb, mint hogy valaki elférjen egy földre rakott gumimatracon, s esetleg kényelmetlenül toporogjunk a lakás egyetlen wc-je előtt, sorry. El kellett hogy jöjjön ennek is az ideje. Kicsit kellemetlen érzésünk lett, mert alig kezdtünk tervezgetni, mit-hová rakjunk, amikor szólt egy rokon, hogy esetleg meglátogatna bennünket, s mi nem tudtunk neki ágyat felajánlani. De szerencsére megértően fogadta a hírt.

Most már csak ahhoz kellene vennem a bátorságot, hogy Ray, az Üzem mindenesének utasításai alapján fel merjem rakni az első képet. Kicsit aggódom, hogyan lehet szöget verni ebbe a nevetségesen vékony falutánzatba, ami elválasztja egymástól a szobákat... Azt a Sopron szőlőskertjeit lábrázoló látképet is ki akarom rakni, amit nászajándékba kaptunk, szülővárosom egyik neves festőjétől, Öcsém is fog majd nyomtatni pár emlékezetes fotót az új-zélandi útról, s az örökszép Lady Agnew is szeretne kikerülni a falra...

Is féidir linn

2011-05-24T19:55:00.012+01:00

"This little country, that inspires the biggest things - your best days are still ahead. Our greatest triumphs -- in America and Ireland alike - are still to come. And, Ireland, if anyone ever says otherwise, if anybody ever tells you that your problems are too big, or your challenges are too great, that we can’t do something, that we shouldn’t even try - think about all that we’ve done together. Remember that whatever hardships the winter may bring, springtime is always just around the corner. And if they keep on arguing with you, just respond with a simple creed: Is féidir linn. Yes, we can. Yes, we can. Is féidir linn."

Kérdés, de inkább legyen fogadás tárgya: Mikor fog ez megjelenni pólón? Mármint a "Is féidir linn" sor? Obamától. Már most irigylem a pólóárust, aki ebből csinál vagyont :-)

Szépen tudnak beszélni a politikusok, de most már vagyok olyan vén (ha nem is tapasztalt, de kiokosított), hogy nem hiszem el, elsőre sem?

Szép, tényleg szép amit mond, de ... cui bono? Választások lesznek, majd, s jól fog jönni a sok (zöld) szavazat... ugye?

Tényleg, ilyenkor mi van? A tömeg örjöng, tapsol, netán könnyesedik a szeme. A kőszívű edzettek, beszédírók, kampányfőnökök, ötletgyárosok mit értékelnek ilyenkor? Elismerően bólintanak, ez igen, basszus, hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe? Mert ha a mondanivalóban nehezen lehet hinni - szép szavak -, de az előadásmód, az ötlet, no... az igen!

Akkor azt értékelem. Mit színésznek, úgy tapsolok. Csillagos ötös. Megyek pólót venni :-)

Ciki

2011-05-23T18:43:00.000+01:00

Ettől a bakitól eltekintve a látogatás remekül folyt, a falucska, Moneygall, ahonnan Obama nagyapjának nagyapja származik, éppen fülig érő utcapartival ünnepli a sikeres látogatást. Már megvolt a kötelező csecsemőemelgetés, a lelkes helyiekkel való csevej és kézrázás, a Guinness-iszogatás, találkozás a kuzinokkal. Igazi, olajozottan folyó esemény ez, amit még a folyton megeredő eső sem tudott elrontani. Nagyon profi az elnök és a neje.

Megint egy ír falucska, amely majd felkerül a térképre, mert onnan származik egy amerikai elnök. Remélem, tódulni fognak a turisták.

Aztán nemrég beszéd az emberekkel tömött College Green-en, Dublinban - szem nem maradt szárazon, a lelkek lobogtak. Kis időre mindenki feldobódott, aztán majd oszlik a tömeg, tele lesznek a kocsmák, s holnap megint lehet akadálytalanul buszozni keresztül a városon. S lehet aggódni, hogy eléri-e a légteret az izlandi hamufelhő.

Itt volt a királynő, itt volt a soros amerikai elnök. Csupa izgalom, ami megtörte a hétköznapok unalmát.

Fotók

2011-05-15T18:13:00.007+01:00

A fotók a Mount Usher Garden-ről és a Hunter's Hotel-ről a Picasán találhatók. Érdeklődőknek elküldöm a linket.

Amerikai invázió és egyebek

2011-05-15T15:00:00.000+01:00

Kedves Fernel és kedves aggódók: tényleg csak a munka temetett maga alá, nem a baj, a napok pedig igen gyorsan múlnak. Fejben sokat írtam, ide azonban semmi sem jutott el. Így kissé hosszas összefoglaló következik az eltelt hetekről.

Valószínűleg nem meséltem még (azt sem), hogy elárasztották az Üzemet az amerikaiak. Még tavaly, volt kollégám Facebook oldaláról tudtam meg, hogy egy híres (általam sajnos, nem ismert) amerikai séf, Bobby Flay ellátogatott Írországba, és a Food Network csatornának készített egy műsort a kulináris élvezetekről, amiket az ország nyújtani tud. S hogy, hogy nem, bemutatták, amint reggelizik az Üzemben.

Szt. Patrik-napon adták le az adást, s rá pár napra megindult az invázió. Nem túlzok. Heteken át, reggelente le lehetett fogadni, hogy az első, nyitáskor percre pontosan érkező látogatók amerikaiak lesznek. (Akadt olyan is, aki 7:40-kor kopogott az ajtón, amikor éppen könyékig kenyértésztában voltam, hogy nyitva vagyunk-e? Percre pontosan visszajöttek 8:30-kor :-))

Főleg idősebb, országjáróban lévő párok érkeznek, vagy családok. Ugyanazt kérik reggelire, mint a séf. Volt olyan család, amely a teljes reggeli menüt végigette. Legtöbbször kibukik belőlük, hogy miért is jöttek, volt olyan is, aki kérte főnökömet, hadd készítsen egy fotót a társaságában az ajtó előtt. Főnököm kissé vörös fejjel ment fotózkodni, előtte hosszasan csinálta a semmit, húzta az időt, de nem tudta elkerülni. Volt, hogy a pultnál ülők felől izgatott sutyorgást hallgattam végig, amint megvitatták, hogy a kávégépnél szorgoskodó tejfelszőke nő vajon a tulaj-e... de nem, mégsem, mert más színű haja volt a műsorban... (Főnököm időnként hol csibeszőke, hol világosbarna hajat visel, legutóbbi szőkítéskor berózsaszínesedett, napokig tartott, míg kiszőkült, pár napig igen aggódott a hajszínéért.)

A legtöbb amerikai igen érdeklődő, nagyon beszédesek. Mindig elmondják, mi hozta őket ide, s hová visz a útjuk, mit néznek még meg: a következő állomás az a kocsma, vagy fish-and-chips-es, ahol Bobby Flay is evett :-) A legtöbbjük kedves, minden ízlik nekik, minden "wow", mindent lefotóznak, veszik a rózsaszín-barna designer konyharuhát, szatyrot, a stilizált Dublin-térképpel, s igen hangosan tudnak rácsodálkozni a zabkására, amit mindegyik kivétel nélkül reszelt narancshéjjal és mézzel kér, mert "Bobby Flay is úgy ette". Van, aki kenyeret vett, vagy becsomagoltatott magának a rendelkezésre álló sütikből egy-egy szeletet. Mind tiptop, lazán elegáns turistaruhában, frissen borotválta, nők csinosan, diszkrét sminkkel. Le sem tagadhatnák, honnan jöttek. S imádják Paco erős spanyol akcentusát, s sármját, mert ha jó hangulata van, s az első visszajelzés pozitív, Paco igen sármos tud lenni.

De volt olyan is, aki teljesen kifordult magából, mert hétfő reggel 9-kor (igen, kivételesen dolgoztam, jelen voltam) nem volt a pulton az összes torta, ami a menün szerepel. S hogy ez mekkora csalódás neki. Mert ő azért jött. Szegény kollégám, Paco hiába érvelt, hogy alig nyitottunk ki, szombaton minden elfogyott, és lám, tessék nézni, mint igyekszik a baker, hogy legyen süti, esetleg jöjjenek vissza kora délután - a hölgyet nem érdekelte.

Sajnos, a műsort nem láttam, azóta sem találok rá a neten. Állítólag főnököm majd kap egy DVD-t a társaságtól, amelyik a műsort készítette. Remélem, lesz alkalmam megnézni. Bobby Flay amúgy egy dedikált szakácskönyvet és kedves köszönő kártyát küldött főnökömnek, azóta is ott van a pulton, a többi, inspirációként használt szakácskönyvhalom tetején.

Az amerikai látogatók száma mostanság azért már csökkenőben, már nincs (akkora) roham, de hihetetlen, hogy mekkora hatást lehet elérni egy tv-műsorral.

Vagy egy-egy személyre szabott sütivel! A minap a FabFood (Fabolous Food Trails) kanadai újságírókat hozott látogatóba. A FabFood-os Eveleen küldte az sms-t előző délután, hogy jönnek, az egyikük fotós, mivel tudnék készülni? Elővettem a talán még sosem használt réz juharlevél formájú kiszúrómat, s kaptak piros juharlevelet! Manka, látnod kellett volna a hatást! Utána már leginkább a sütikre voltak kiváncsiak, hogyan készül, milyen formák vannak, dagadtam a büszkeségtől.

Kevésbé dagadtam, amikor kiderült, hogy múlt szombaton az egyik vevőnek készült tortám teljesen be volt repedezve, a díszítés a csokibevonattal belesüppedt a tortába, s amikor végül szétvágták a tortát, hogy legalább szeletenként eladható lkegyen, gyakorlatilag összeomlott, teljesen össze volt törve belül. Volt botrány. Újra dekoráltak neki egyet, de azzal nem volt elégedett, mert kollégám kézírása nem volt szép, tehát a cukorfelirat sem nézett ki szépen az új tortán. Nem szólt róla nekem senki, kézen-közön tudtam meg. Nagyon bánt! Azóta is azon töprengek, hogy hogyan történt? Tökéletesen nézett ki, amikor bedobozolva otthagytam a polcon, ahol a begyűjtésre váró tortákat tartjuk. Végül csak elmesélte főnököm a dolgot egyik reggel, s mint kiderült, egy sajnálatos véletlen folytán ennek a vevőnek nem ez volt az első gondja velünk. S már az első gond idején is meglehetősen idegesen, agresszívan reagált, hát még most! A legutóbb, még az én munkábaállásom előtt egy héttel rendelt tortája sem volt tökéletes, nem tetszett neki a dekor. A főnököm hétvégén újra sütötte, dekorálta neki a kívánt tortát, s kocsival vitték a rendezvény helyére (keresztelői torta volt). Most a kisfiú első születésnapjára készült a torta, cukorvirágok, felirat, slussz. Valahol az az érzésem, hogy talán meglökte valaki azt a tortát a polcon... Hogy éppen a belül mindig puha csokitortám lenne "csak úgy magától" összetörve belül? Nem létezik... Főnököm azóta többször próbálta elérni a vevőt, de nem fogadják a hívást. Valahol, valaki meg van róla győződve, hogy pocsék vagyok. Zavar!

***

A piacnak is volt egy kis ingyenreklám: sok képpel illusztrált rövidke cikk jelent meg rólunk a Dundrum Gazette-ben. Willie (p.k.) fel is markolt vagy 30 példányt az újságból valahol, s terítette mindenhol a piac épületében: asztalokon, pultokon, a pénztár mellett, mindenhol ott hevert a magazin. Meg is lett a hatása a cikknek: sok új vásárló volt múlt szombaton, olyan is, aki pirulva vallotta be, hogy sosem hallott még rólunk, pedig mióta itt él a környéken. Elraktam egy példányt a többi sajtócetli mellé, a "portfóliómba". Remek fotók készültek a tagokról és a pultokról!

Múlt szombaton, a piacról gyűjtötte be esküvői sütijeit első online megrendelőm, Sean. Busszal jött le a piacra, szállításra nem éppen megfelelő, keskeny szájú szatyrokkal. Zavartan topogott már a piac nagy fája alatt, az eső elől oda menekülve, amikor 9-kor a piachoz értem, a megbeszélt időpontnál fél órával korábban - ugyanis rosszul számította ki az érkezés idejét.

Kerestünk neki nagyobb szatyrokat, megpróbáltam biztonságosan beékelni a papírdobozokat a szatyraiba, majd elvittem a LUAS-hoz, egyrészt, hogy ne várjon a megbízhatatlan 44-es buszra szegény az esőben, másrészt féltem, hogy a buszozás alatt összetörik pár süti. A LUAS kevésbé ráz :-) Most pénteken, 13-án volt az esküvő! Fura nap volt, hol sütött, hol esett, sütött megint, majd szakadt, még jégesőt is kaptunk... Vajon megúszták-e elázás nélkül?

Mivel nem tudtam neki visszaadni, s a pénzét sem tudták felváltani a piacon, adósom maradt, s a maradék pénzt egy kedves (német vegetáriánus vendéglőt hirdető) képeslap kíséretében otthagyta nekem a kávézóban. Alighanem azt hitte , német vagyok, és így akart kedvesedni. Ah, első online megrendelőm... Az első vadidegen, aki még sosem hallott rólam, s bár járt a Daintree papírbolt épületben, esküvői menüket nyomtattatni, az Üzemben nem járt még sosem.

***

Az alatt a három nap alatt, míg Botond nálunk volt, nem dolgoztunk. Igazi felüdülés volt a társasága! Pihenés, hosszú tartalmas beszélgetések, rengeteg belga sajt, sörök, azóta a belga csokiknak is neki estünk, hiába dugdosnám, rohamos fogy :-) Kaptunk magyar olvasnivalót, magyar filmet, újságokat, zenét... Sétáltunk a Dun Laoghaire-i mólón, este, DART-tal utaztunk, éjszakai fényeket bámulva. Lementünk az Usher Garden-be, ahol rengeteg fénykép készült, az éppen most virágzó bluebell-ekről, medvehagymákról, és arról a rengeteg szép növényről, amelyeknek színei csak úgy ragyogtak a napfényben. A Picasawebre felrakom a képeket, akinek van türelme hozzá, ott megnézheti őket, a letöltés igen lassú, majd külön idelinkelem.

A séta megkorozásaként a Hunter's Hotelben ettünk, megérkezésünkkel megfelezve a vendégek átlagéletkorát :-) Az ebéd finom volt, s utána addig erősködtem, míg ittunk egy kávét (is) a kocsmarészben, mert Botondnak azt is látnia kellett. Sikerült lefényképeznem azt a magyar nevet, az évszámmal, amit az egyik ablaktáblába vésve találtam, a kocsmarész kényelmes kanapéja felett. Csodás hely, elfogadható árak, romantikus környezet, semmi kapkodás, semmi zaj... El is határoztam, hogy a fene fog izzadni-aggódni a karácsonyi ebéd menüje felett, amikor amúgyis sok a dolog, hogy ne sikkadjon el a nap ünnepi érzete, inkább lefoglalok ott egy asztalt, (ha megint lesz ilyen ajánlatuk) s eszünk ott, talán még hó is lesz...

No jó, ne álmodozzak ébren. Aligha lesz minden évben hó, főleg nem olyan sokáig, mint tavaly. De a fogadó, és a környéke csodálatosan szép lehet friss hóval fedve. A konyhakertet utolsó látogatásunk óta teljesen kialakították, körbejárható, megcsodálható, valaki(k) nagy szeretettel művelik - ellentétben a mi közösségi kertecskénkkel, ahová már csak én járok ki vasárnaponként, vagy már én sem, mert ma ágyban maradtak...

Legutóbb egyedül kötözgettem fel a nyurga hajtásokat, nem jött ki senki más. Olyanokon bukik meg a dolog, mint hogy X átmenjen-e Y-hoz, begyűjteni a palántákat az erkélyéről, vagy inkább Y fáradjon-e fel vele az emeletre... s erről váltanak emaileket...Jajistenem...

Vettem pár növénykét a kertembe, mármint a teraszra. Sarkantyúkát, például, aminek látványosan szép virága van, s néhány pistikét is, és pár aprócska muskátlipalántát, mert a régiek kifagytak az ajtó elől. Távlati terv a kert alsó részének kiganézása. Valahogy dűlőre kell jutnom Maskával azt illetően, hogy hová is kakál, mert a kiskertemet szeretném visszakapni tőle. S talán egy vadszőlőre is futja majd, nagy cserépben, hogy befussa a napsütötte falat, oldalt . Amúgy az elmúlt hét sok esőt hozott, jót is tett a kerteknek a hosszú, váratlan meleg idő után.

Amíg meleg volt, az Üzemben igencsak sok volt a vendég, több kenyeret is kellett sütnöm. Egy reggeli beszélgetés során céloztam főnökömnél arra, hogy talán nyáron dolgozhatnék többet, hogy az iramot bírjam (s a pénz sem mellékes, ugye). Nem kért belőle. Amint meghűvösödött az idő, a látogatószám visszaesett a megszokottra, s abba már belefértek a megszokott sütemények. Újak nem...

De hamarosan véget ér a cupcake-es őrület, lesz időm nyárias, gyümölcsös sütik elkészítésére. Ha többet nem is kell dolgoznom, de azért a munkaóráim elosztásával variáltam egy kicsit. Csütörtök lett a legrövidebb nap, s kedd-szerdán egy-egy órával többet maradok.

Két hétig csak kerülgettem a megvett fonalat, de már belekezdtem egy újabb sálba. A fonal más színű, de ugyanaz a márka (a helyi bolt nem is tart más vékony gyapjúfonalat, hosszasabb keresgéléshez pedig nem volt türelmem, időm. Csak az ujjam viszketett, hogy kötni KELL!) Három minta is kínálta magát a Victorian lace today c. könyvből, végül Botondra bíztam, válassza ki, melyikbe kezdjek.

***

Még hétfő estig tart az őrület, aztán megint lazábban leszek egy kicsit, és sűrűbben fogok írni. Remélhetőleg! Egy esküvői megrendelés lesz a hétvégi feladat, az Üzemen át, aztán már saját megrendelőim következnek. Az uram születésnapi tortája, aztán egy piaci kliens kislányának elsőáldozói sütijei következnek utána. Közben jön a királynő, jön Obama, már izzik Dublin, készülnek erősen a látogatásokra. Útlezárások, elkerítések lesznek, több helyre csak motozás után lehet majd odajutni azoknak, akik közelebbről akarnak látni.

Én majd megnézek mindent tévén, újságban, kényelmesen, biztonságos távolból.

***

S a jutalom a sok hajtás után: Bilbao - öt nap, október végén!

Boldogság

2011-04-27T20:47:00.007+01:00

Amikor az Üzemben egy spanyol hölgy (aki alighanem az itt tanuló, és tolmácsként odaintett kislányához jött látogatóba) az ujja hegyére adott cuppanós csókokkal illusztrálja, hogy mennyire ízlett neki a csokoládétorta, és hogy nagyon köszöni, akkor azért úgy érzem, érdemes.

Húsvét, 2011

2011-04-24T19:21:00.014+01:00

Ha Húsvét, akkor nagytakarítás. Részemről eléggé kedvetlenül, mert az uram a hatékonyság/higiénia jegyében átrendeztetett egyet s mást a konyhában, s ha bármi megzavarja/változtatja az én kedves, liszt- (stb.) foltos, megszokottan kaotikus köreimet, akkor elfog a bizonytalanság. Szegény Botondot, mint mumust emlegetve, az uram rávett a nagy(obb) takarításra, ő elmozdított pár bútort, kettesben (még csak félig) kiganéztunk egy-két szekrényt és tegnap, ő, egyszemélyben megküzdött a pókokkal is, míg én piacoztam. De a befejezés még odébb van. Még el kell rejteni a mütyűröket, a bizbaszokat, s kicsit letisztultabbá tenni a lakást.

Ehhez tudni kell, hogy míg én szeretem magamat körülvenni ezernyi szeretett tárggyal és "bizbaszokkal", addig az uram legszívesebben egy modernizált Bauhaus stílusú épületben lakna, ahol a tárgyak nem láthatók, nem kell porolni, s nem áll ki semmi a fal síkjából. S lehetőleg minden fekete és fehér.

Ha valaha is lesz saját lakásunk/házunk/különbejáratú szobánk a szocotthonban, komoly harcokra lehet számítani.

A konyhában érdekes dolgoktól szabadultam meg, ezer éve elfeledett fűszerek, még valakitől nagyon régen megörökölt kenyérliszt-keverék, üveg aljára csomósodott juharszirup, kőkeménnyé kövesedett csokoládé, s a polc hátuljába suvasztott teák, amik legtöbbjére rácsodálkoztam, hogy jé, ebből még van? Van, úgyhogy mostantól buzgóbban teázom. Akadt pár olyan dolog, amit nem mertem kidobni, pl. nagyanyám által még 1998-ban nekem szárított bodzavirágtea, s az a kissé csorba teásbögre, ami a legjobban tartja meg a nylonzacskókat, amikor cukormázat töltök beléjük.

Pár, az elhasználódás különböző fokain lévő megörökölt fazék és leharcolt műanyag tárolóedény is a recikláló kukába került, valamint az a pár eurós sütőedény is, amit a Tesco-ban vettem, sütöttem benne egyet, majd beáztattam, hogy könnyebb legyen kisikálni belőle a zsírt - reggelre a "teflon" bevonat, zsírfoltosan ott úszkált az edény vizében. Minek tartottam meg, nem tudom.

Most valahogy szellősebben a polcok, több hely van a pulton, úgyhogy jöhetnek a szekrények és a nappali. Jelenleg ránk férne egy-két újabb könyvespolc, netán szekrény, s fogalmam sincs, mit csináljak a szárítóval, amin állandóan szárad valami. Olyan menekülttábor jelleget ad a nappalinak, hiába van egy félreeső sarokban, de ott van, és zavar. Hova máshová rakhatnánk? Fürdőszobába nem fér el - vegyünk kihúzható fregolit? De sajnos, nem elég nagy a belmagasság, ha V. beáll a kádba, biztos vagyok benne, hogy az arcába lógnának a zoknik...

Ma volt némi kertészkedés is, reggel kis facsemetéket ültettünk a lelkesebb lakókkal. A council adott 7 facsemetét, némelyik a meghalás szélén leledzett már, mire ledugtuk őket az elég sekély gödrökbe, kint, a telep előtt lévő jókora zöld területre. A talaj nem valami jó, köves, de sok gilisztát találtunk, az jó jel. A gödörásás jelentős részét az a szomszéd végezte, akivel még sosem találkoztam személyesen, csak a feleségével: az ő fiuk törte szét a komposztedényünket annak idején. Operatőr, pár eléggé ismert, s általunk is kedvelt ír filmen, tv-filmen is dolgozott.

Mialatt egy nagy zöld zsákot vonszolva magam után, szedtem a szemetet a kerítés tövében, középkorú asszony szólított meg, mondván, Isten áldja meg a munkámat. (Éppen vége volt a misének, csoportokban jöttek le az emberek a dombtetőn álló templomból.) Elmeséltem, hogy facsemetéket ültetünk, mire ő a kerítés mellett álló hatalmas, borostyán által befutott fára mutatott: "Még emlékszem rá, amikor ezt ültették!"

Már végeztünk az ültetéssel, amikor egy megkésett érdeklődő scone-ra és teára invitált bennünket, de mindenki ment a dolgára valamilyen indokkal. Nem lesz belőlünk egyhamar szoros közösség...

A közös fűszerágyás is szépen néz ki, a zsályám virágzik, az eper szintén, a képen látható kisfiú, Oscar, és a papája által ledugott hagymáknak is pár centis hajtása van. Egy másik család kislányai napraforgókat ültettek, az öt növénykéből még ültetés közben eltörtek kettőt, a megmaradt három igéretesen növekszik. A vasárnaponkénti "kertészkedés" idején mindig újabb és újabb érdeklődő arcok tűnnek fel, megnézik a "kertet", bólogatnak, de a munkára nem marad más, mint a kemény mag, úgy hárman, abból egy én vagyok, :-) De ez is valami! Amúgy kerti parti szerveződik nyárra, remélem, meg is tartjuk.

Délután pedig kipucoltam a terasz felét, csak a vacsorakészítés miatt hagytam abba a kapirgálást. Jó sok gaz, levél, száraz kidobnivaló összegyűlt. Maska lemeózta a munkát, körbeszaglászott, megjegyzett minden változást, aztán még a gumilabdájával is focizott egyet, majd konstatálta, hogy új vizes tálja van, és távozott. Közben vissza-visszafordulva ellenőrizte, hogy nézem-e. A múltkor felfedeztem, hogy a táljában hagyott száraz macskaeledel szemcsékre nemcsak a csigák/más macsekok/szarkák járnak rá, hanem egy vörösbegy is. A madár jött, rövid szakaszos rárepülésekkel megközelítette az edényt, hol az egyik, hol a másik szemével ellenőrizte, hogy van-e ebben valami, majd megevett pár szem "cat crunchies"t. Ez majd "complete balanced nutrition"-t biztosít a testének, ragyogóbb lesz a szőre, és új rugalmasságot kapnak a napi semmittevésben megfáradt izületei.

A Húsvétot nem hagytam nyomtalanul elmúlni, csináltam kis fészket a festett tojásokból, a tavaly dekoráltakat kiakasztottam az avokádó-fácska ágaira. A tojások mellé odaraktam azt a cukorbárányt, amit még ezer éve Agata hozott nekem Lengyelországból. Csak most fedeztem fel, hogy a cukorbárány lábához kanyarított cukorvirág közepébe kis tujalevelecske van tűzve... A sütőben már sül a fél, kicsontozott báránycomb, újkrumplival.

Reggel keménytojás, paradicsom, sonkaszeletek volt a reggeli - a böjt után ismét húst ettem - bevallom férfiasan, néha nehéz volt az önmegtartóztatás: fáradtság, időhiány, de jobbára lustaság miatt néha egészen ötlettelen vacsorákat ettem: volt, hogy a kifőtt tésztához öntöttem egy kis konzervnyi kukoricát, s az volt a vacsora. V. fejcsóválva nézte, miket eszem, Legközelebb jobban készülök, többet fogok színes ételeket csinálni, hiszen friss zöldséggel, fokhagymával, csilivel a legunalmasabb rizs/tészta étel is vonzóvá tehető. Leginkább a melóhelyen voltam kitéve a kísértésnek: amikor Jasper vagy jómagam sütöttem a vendégek által rendelt rasher-szeleteket, s megcsapta orromat az illat - az volt a legrosszabb.

Az uram annyira rendes, vett egy kis üveg pezsgőt a másik helyett, hogy legyen mivel ünnepelni, ne csak pezsgőtabletta bugyogjon a pohárban. A piacon pedig egy aprócska kis ajándékot hagyott nekem az egyik rendszeres vevőm: kicsi sárga táskában pihés csibefigurák, filc-lepkével. A telep mezőjén pedig találtam száras kankalint, pár szál jutott belőlük a piros tojások köré... A kedvenc virágaim egyike!

Reggeli elmélkedés

2011-04-23T05:53:00.007+01:00

A HCK futár most vitte el egy csomagomat Magyarország felé, s mivel korán megy a komp, ők is igen korán érkeztek. (Igen, ez kéretlen reklám, megbízható, kedves emberek, tessék velük csomagot szállíttatni, én is azt teszem - sérülés nélkül átutaztatták az egyik mézes házamat fél Európán, a sütikről nem is beszélve). Én is megittam egy kávét velük, s innentől kezdve nem sok értelme lenne visszabújni az ágyba, inkább blogolok, s talán sütök majd pár mézeskalács nyulat a piacra.

Pár hete megjelent egy könyv, sütisektől/sütikről, Angliában. Olyan sütisektől, akik nemcsak fél szívvel csinálták a dolgokat, mint én, s mertek nagyot gondolni: a Biscuiteers nevű cégről van szó. Talán két-három éve volt, hogy a hétvégi újságban megláttam egy róluk szóló rövid cikket, s egyből el is sárgultam: sütiket árultak online, főleg előre, téma szerint összeállított csomagokat. Szép dobozban, postai szállítással, vagyonért. Amolyan "virág helyett" sütiküldő szolgálat - rendkívül jó ötlet, s igen sikeresek.

Amikor megnéztem a weboldalukat, kiderült, olyasmiket csinálnak, mint én, csak a sütik díszesebbek. (Valamiért nagyon megnyugtatónak találtam, hogy később kezdték, mint én...) Mondjuk, azért a pénzért alighanem el is várható. A legdrágább sütim egy 3.50 eurós alkotás volt, annyira bonyolult volt a design, náluk pedig már több, mint 2 font egy-egy szebb, személye szóló esküvői süti. Ez már luxus kategória, aligha rendelek tőlük (bár az ízük nagyon is érdekelne :-)).

Az Amazonon láttam, hogy elérte őket is a sikernek az a foka, amikor könyvet jelentettek meg, amit egyből felraktam a listámra - szerettem volna ellesni tőlük a technikát, a mintákat. S múlt héten megjött a könyv, lelkesen siettem haza, hogy belelapozzak.

S le is hervadt a vigyor az arcomról. A receptek kivételével semmi újat nem tanultam. Egy az egyben az van leírva a technikai részben, amit magam is csinálok, csak részletesebben, minden lépés alaposabban, szájbarágósan kitárgyalva, megmagyarázva, hogy még az egészen kezdő sütős is meg tudja csinálni. (Olyan mélységig, hogy pl. hogy ne kezdjük el nagy sebességgel keverni a porcukrot a tojásfehérjével, mert tele lesz a konyha cukorral...) Az biztos, hogy őket a sütéstől nem tartja vissza az, hogy a kiszúró mintája túlságosan vékony, vagy esetleg könnyen eltörik a kész süti - nekem pedig ezt is észben kell tartani, hogy a sütijeim közül hány törhet el az Üzemben, amikor pakolgatják őket az esti takarításkor. Így pl. sok sütiformát azért nem sütök meg, mert könnyen letörnek a kiálló karok, farkak, lábak :-) Bár kértem már, hogy ne pakolják el őket éjszakára, mégis megtörténik, s elég sokszor áldozatul esik a türelmetlen pakolásnak itt-ott egy-egy lepkeszárny, vagy macskafarok...

A kiszúrók ugyanazok, az alapsüti receptje is majdnem ugyanaz, a technika kicsit más, mert én lefestem a sütiket az alapszínnel, ők pedig először körberajzolják, majd kitöltik a nagyobb felületeket. Így a cukormáz réteg lényegesen vastagabb a Biscuiteers sütijein. A mintáim - nos, nem akarok nagyképű lenni, de pár süti híján az enyémek jobban néznek ki. Főleg az állatok. Vagy a könyvben nem jelentették meg a szebbeket, az is lehet. Mint pl. a kedvenc kiszúrós weboldalam, a Tortissimo mintakönyvében is olyan bénán vannak dekorálva a mintasütik, mintha el akarnák venni a kedvét az embernek a próbálkozástól.

Ami tetszik, az a téma szerinti csoportosítás. Ilyeneket magam is össze tudnék állítani, mint ahogy a piacon állítottam is, csak nem ennyiért... Kérdés, az Üzemben, ha összeállítanék egy-egy celofánba csomagolt, szépen dekorált süticsomagot, mondjuk, 8 sütiből, fogyna-e? Hiszen annak az ára már 9 euro felett jár... A vásárlók még megvesznek egy-egy süteményt, ha a gyerek megkívánja, de kifizetnének-e ennyit egy süticsomagért? A Biscuiteers megrendelésre dolgozik, de vajon nálunk egy-egy ilyen csomag mennyi ideig ülne a pulton, míg valaki kiadna rá ennyi pénzt? Rá tudnám-e beszélni a főnökömet, hogy kevesebbet számítson fel egy ilyen csomagért?

Lehet ezen rágódni, de felesleges. Nem tudom meg, amíg ki nem próbálom. Arra már rájöttem, az elmúlt fél év alatt, hogy régi-új főnököm nem fog újdonságokra megkérni, nekem kell azokat ajánlgatnom, legfeljebb azt mondja, nem. S eddig elég nyitott volt minden ötletemre, mi tart vissza, hogy most is elé álljak, s rákérdezzek...?

Az év legizgalmasabb megrendelése

2011-04-22T20:55:00.006+01:00

Tegnap volt Holy Thursday, túléltünk még egy munkás hetet, délután kettőkor leraktam a lantot, s hurrá, szünet. Szünetke. Néhány napig lehet molyolni a kertben, talán bepótolni az elmaradtakat. Még szombaton piac, de nem sütök semmit, főleg kedvhiány miatt. Ma bevásároltunk az ünnepre, már festettem tojást, sonka csak néhány szeletelt valami képében lesz a házban, mert az uram semmi hagyományosat nem kíván. Azért egy kettőnkre méretezett, kicsontozott báránycombot vettem. Majd előveszem a tavaly festett-diszített tojáshéjakat, s abból lesz ünnepi csokorra dekoráció, ha kapok valami szép virágot a piacon.

Talán mázlim lesz, és lesz orgona, mert az után nagyon vágyakozom. Nincs pofám Bray közterületein lévő orgonabokrokról "szerezni" egy ágat, reménykedem, hogy a piaciak valamelyike majd holnap fog árulni orgonát.

Bray főutcáján az Anvil bolt előtt, ahol a minap egy leárazasnak köszönhetően megvettem életem két első (remélhetőleg nem utolsó) vasfazekát, mindig áll valaki, főleg gyerek: ugyanis megint kiscsibék laknak a kirakatban. Estére pokróc kerül az ablak elé, akkor alszanak az apróságok, s másnap, nyitáskor ismét kezdődik számukra az egész napos fellépés.

A megrendelőről kiderült, házasodik, felesége japán, ezért kellenek japán zászló-sütik. Tegnap pedig egy vadidegen ember hívott, éppen hazafele jöttünk, és hogy honnan hívott, a forgalom zaja miatt nem hallottam jól, de egy új Farmers' Market-re invitált volna. Így is elég dolog van, nemet mondtam.

Lassan betelnek megint a hetek, esküvői megrendelés, elsőáldozás, nem is egy, szóval megint lesz sütnivaló, nem beszélve az uram születésnapjáról... de a fénypont Botond és Dávid barátunk látogatása lesz. A vidéki tortaszállítós túránk során felébredt bennem a mehetnék - annyi hely van még az országban, amit nem láttunk! Csak mostanában V.-nek, is, nekem is annyi dolgunk van, tulajdonképpen annyit dolgozhatnánk, amennyit nem szégyellünk, főleg ő. Hajtás a Gyárban, hajtás az Üzemben - mindig van valami elmaradás. Így kirándulásnak marad a megszokott kis kör-nagy kör sétaútvonal, és a promenád.

***

A tortaleszállítós túra hétvégéje hihetetlenül melegre sikeredett. Sajnos, nem sikerült maradéktalanul kiélvezni, ugyanis azóta mindketten taknyosak, göthösek vagyunk. Engem már egy ideje hete kerülget(ett) valami, amit mindenféle varázsszerekkel sikerült elnyomni, amíg le nem szállítottuk a tortát, csak azután engedtem meg magamnak, hogy igazán beteg legyek. Vasárnap reggelre pedig V. is produkálta a tüneteket, állítása szerint a nem túl jó B and B-ben fázott meg, ahol sajnos, egy fűtetlen folyosón kellett szaladgálnunk a fürdő és a szoba között. Igazán szép kis hely volt, a fogadtatás is igen kedves volt - de a fűtéssel nem voltak valami nagylelkűek. Azon a hétvégén nyitottak, úgy estünk be egy másik sráccal együtt, aki szintén az esküvőre érkezett (ő volt az egyik videós). Válogatni nem akartunk, a falu - Quin - a maga 460 lakosával nem egy világváros, így a magam részéről örültem, hogy egyáltalán volt hol aludni, s nem kellett menni tovább, ki tudja, meddig, a tortával a csomagtartóban.

Ennek az aprócska falucskának a szélén lenyűgöző méretű romos apátság áll, sajnos, bemenni nem lehetett, de élmény volt körbejárni. Közelében patakocska, szép, rendezett park, amit úgy 2 perc alatt be lehet járni, miközben az ember szagolgatja a virágokat. A legközelebbi pénzkivevőhely 5 km-re volt, de a 460 lakosra jutott 3 kocsma, két vendéglő, egy take-away, és 3 bolt. S egy hentesüzlet.

Ahogy az már sejthető, a tortát gond nélkül leszállítottuk. Az út során többször próbáltam arra visszaemlékezni, hogy biztosan elég farudacskát nyomta-e be a tortarétegekbe, az azokat egymástól elválasztó kartonlapok alá? Az alsókat alaposan belekalapáltam a kartonlapba, sőt, a legfelső két szinten egy hosszabb farudat is átütöttem, ami belelógott a harmadik tortarétegbe... Már mindent ráraktam a tortára, cukormázzal ragasztottam, de valahányszor elmentem mellette, megpróbáltam óvatosan megbillenteni - s aztán örültem, hogy stabilan, zömöken állt teljes 42 centis magasságával. Saccra 10-12 kilónak tippeltem, nem mértük le. Töltetlen narancs- és répatorta rétegekből állt, vajkrém fedte, azon pedig sugarpaste csíkokból állt össze a "hegy" hava. Répatortát többet nem sütök esküvői tortának, nem elég sűrű ahhoz, hogy farudakat nyomjak bele. A második, répatortaréteg közepébe farúd helyett egy vastagabb átmérőjű, műanyag csövet nyomtam, hogy a majd később föléje kerülő tortaréteget megtartsa, s a cső lyukat szakított a tortába. Ugyanez a cső a narancstortába gond nélkül belefutott, nem lett lyuk a torta közepén.

A tortarétegek megsütése nem volt kunszt, a vajkrémmel való lefedés sem: de inkább buzgó falazómesternek éreztem magam, mint botcsinálta cukrásznak, amikor a morzsás tortarétegről folyton leforduló vajkrémet kanalaztam fel, s próbáltam az öt egymásra rakott tortaréteget minél hegyszerűbbé alakítani. Az élvezetet igazából a színes sugarpaste-tel való szobrászkodás jelentette, szeretek kis szobrocskákat mintázni. A kezem nem volt megkötve, lehetett volna még további "életből ellepett" jelenetekkel tarkítani a hegyet, de nem akartam túlzásokba esni.

Peadar sátrat kért a "hegyre", kapott. A kartonlapokon túl a sátor cérnából készült feszítőkötele volt az egyetlen nem ehető dolog a tortán.

A színezést megkönnyítette a boltokban nemrég megjelent Oetker márkájú, öt színből álló, előre csomagolt cukormáz-csomag, amiből, mint valami gyurmából, lehet mindenféle dekorációkat szoborni.

Pénteken, kora este értünk Quin-be, a torta a kocsiban éjszakázott, s másnap, amikor a kastély kinyitott, odamentünk, hogy no, akkor következik a végső helyén való felállítás. Reggel még becsomagoltuk a maradék elefántokat (minden vendég tányérjára került egy). Az elefánt fontos része volt az esküvőnek, ugyanis Nepálban esküvőre mindig elefántokkal díszített tárgyakat, faragványokat adnak az ifjú párnak, mert ez hoz szerencsét. Sőt, ahogy Anna mesélte, Kathmandu-ban az állatkertből ki lehet bérelni az elefántot a nagy napra! Anna a meghívókat is elefántokkal dekorálta, s az esketésben főszerepet játszó "oltáron" is állt két faelefánt. Én a mostanság szövetállatokat is varró Sheila-ától (p.k.) vettem egy elefántot, s a kártya mellett ezzel kívántunk sok boldogságot az ifjú, újraházasodó párnak.

A hegy alján havas úton buddhista szerzetes ballag kedvenc jakjával

Sajnos, a fotók elég sötétek lettek, ugyanis mire eljutottam a végső simításokig, becsukták a hatalmas fa spalettákat a teremben, s hiába kértem, hogy nyissák ki, nem nyitották, mondván, nincsenek "felhatalmazva". V. világított nekem a telefonjával... Azt hiszem, a kalapács és a svájci bicska mellett az elemlámpát is hozzá kell adnom a dekoráláshoz nélkülözhetetlen szerszámok listájához.

Amikor letudtuk a dekorálást, s mindent rábíztunk a manager-re, elmentünk ebédelni. Egy pohárka Red Breast whiskey-vel ünnepeltem a sikeres munkát. Anna később sms-ezett, hogy nagyon szép a torta, köszöni. Így már megnyugodva mentünk oda az esketési ceremóniára :-)

A zúgó fejem, csöpögő orrom miatt nem volt kedvem ünnepibe öltözni, féltem is, hogy a hűvös kastélyban megfázom blúzban, így maradtam a hétköznapi "dekorálós" pulcsiban. Nagy örömünkre találtunk egy karzatot a "kápolna" felett, s onnan terveztük meglesni az esketést. Hamarosan megtellett az alattunk lévő helyiség, ahol az asztalból kialakított felvirágzott elefántos "oltár" állt, s az emberek kezdtek felszivárogni mellénk - a végén már a fal mellé tolt asztalokon is ültek. Lentről észrevett minket Peadar, a vőlegény, s mondta, hogy klassz a torta, kezdtem hízni. S aztán a hárfás a húrok közé csapott, s nagy meglepetésemre felhangzott a She moved through the fair.... A MI esküvői zenénk! Nahát! Tele lett a szemem könnyel, s nem csak a nátha miatt. S egyszerre nyílt mögöttünk egy ajtó, megjelentek a zöldbe öltözött koszorúsleányok, s mögöttük - ó! - Anna, gyönyörű, teshez simuló, fehér ruhában, papája karján...

Nem tudtuk előre, különben nem ültünk volna oda, de itt, a karzaton át mentek le a "kápolnába". (Nem az igazi kápolnában zajlott az esketés, mert az kicsi lett volna az egybegyűlteknek.)

Anna, ezúttal fehérben. Az igazi, tavalyi esküvőn pirosban volt.

Szép volt a szertartás, ami amolyan kevert, kissé egyházi(as) volt. Anna eredetileg azt mondta, humanista ceremónia lesz, de alighanem győzött a család (főleg mélyen vallásos testvérei), s így jelent meg a színen egy "kuzin", egy pap, aki jobbára magáról beszélt, s arról, hogy neki miért fontos ez az esketés. Érdekes... eddig azt hittem, ez a fiatalok nagy napja, nem az eskető papé. (Nem árt megjegyezni: ne bőbeszédű távoli rokont kérjünk fel az esketésünkre.) Anna és Peadar meggyújtottak egy-egy gyertyát, s mindjárt nagy derültséget keltett, hogy Peadar gyertyája csak nem akart meggyulladni. Később, a gyűrűk felhúzása után együtt gyújtották meg a középső gyertyát, amely a közös életüket szimbolizálta. A gyűrűk egyébként egy palára szerelt, hegymászó karabinerekre felakasztva érkeztek :-) Peadar eléggé viccesre vette a figurát, mert többször is felmutatta a hüvelykujját a tömegnek. Az ő vőfélyei mind színes sportcipőben voltak, de legalább a cipőjük színe egyezett a mellényük színével :-)

A vőlegény és a vőfélyek

Az esketést versek, az életre, házasságra vonatkozó bölcs tanácsok felolvasása és hárfazene színezte. A ceremónia végeztével egyenként lesorjáztunk a keskeny csigalépcsőn, egyenesen az ifjú, immáron egyházi áldással is rendelkező pár karjaiba. A vendégek részvételüket a középkori helyhez illő, égetett szélű papíron örökítették meg, üzenetekkel - mi is írtunk üzenetet, magyarul. Elbúcsúztunk tőlük, még felhörpintettem a középkori ruhába öltözött szolgálóleány által felszolgált mézes bort, ellőttem pár semmilyen fotót az örömszülőkről, aztán irány Bray.

Ennek a nagyon elefántokkal telire sikerült napnak a végén a slusszpoén az volt, hogy hazafelé bementünk Stellához, egy dublini ismerősömhöz, aki nagylelkűen házi töltöttkáposztára látott bennünket vendégül, s a végén egy elefántos bevásárolószatyorban adta oda a maradék káposztát egy vekni házi kenyér kíséretében... (Ami nagyon is jól jött vasárnap, amikor élni sem volt kedvem, nemhogy főzni.)

Sietős bejelentés

2011-04-20T19:56:00.006+01:00

Csak röviden: ma délután háromkor, két szatyorral súlyosbítva a bejárati ajtó előtt próbáltam a kulccsal célba találni, amikor telefonhívást kaptam. Vadidegen férfi, a weblapomra hivatkozva sütik után érdeklődött, majd rendelt 75 zászló és szív alakú sütit. Kis idő múlva maileket is váltottunk, jelenleg már 125 süti a megrendelés tárgya, ír és japán zászlók, szívek és tulipánok - alighanem egy jótékonysági rendezvényre...

Ma pezsgőt bontottam volna örömömben, ki is vettem a hűtőből azt, amit a Tobin-ügy végeztével kívántam kinyitni (már vagy másfél éve a hűtő foglya - mármint a palack), de aztán az uram kissé meglepve rám nézett, finoman célozva rá, hogy a faszi még nem ül, így pirulva visszaraktam a kis palackot a helyére. Helyette egy pezsgőtabletta pezsegtette meg a vizet a még sosem használt pezsgőspohárban, amit egyik Karácsonyra kaptunk Trish-től.

Nos, hurrá! Az első igazi megrendelő, aki nem hallott rólam, hanem csak úgy weboldal alapján hívott fel. Remélem, lesznek többen is majd...

Születésnap

2011-04-18T19:17:00.005+01:00

A sál formára igazítva, kisimítva, kilógó szálak behúzva - útrakészen.

Új tulajdonosa, anyósom, ma 70 éves. Boldog születésnapot!

Némi izgalom

2011-04-13T22:45:00.000+01:00

Ha Húsvétig ép ésszel, és különösebb gyomorsav-felgyűlés nélkül túlélem ezt a másfél hetet, nagyon fogok örülni.

Az Üzembeli rendelést megcsináltam, 130 kis gingerbread vőlegény és menyasszony várja, hogy pénteken bevigyem őket reggel. Egy szombati esküvőre készültek. Aztán, ha minden jól megy, pénteken délután elindulunk Co. Clare felé, Annáék esküvőjének színhelyére.

A tortát azt még elkészítem valahogy, de hogy hogyan visszük le az ország másik felébe, no, amiatt most kezdek aggódni. Komolyan elgondolkoztam azon a módszeren, amit egy Youtube videón láttam, hogy a négyemeletes tortán díszítés előtt átütöttek egy hosszú farudat, s az tartotta egybe a tortarétegeket és a szinteket egymástól elválasztó kartonokat.

Olyasmi kellene, ami a végső díszítés előtt talán kihúzható a tortákból...

Holnap megyek, és levadászok egy hosszú hústűt, vagy valami hasonlót a Woodies-ban. Farudat valahogy nem tudok elképzelni a "hegy" torta közepén.

"Nyilvántartanak" *

2011-04-10T12:34:00.017+01:00

Ma este kell(ene) kitölteni a népszámlálási papírt. Egy középkorú ősz nő hozta, aki megkérdezte, hogy angolul kérem-e, vagy írül a formanyomtatványt (hehehe, de vicces). Megkérdezte, hogy kell-e segítség, mire muszáj volt mondanom, hogy kösz, nem, rutinos népszámlási kérdőív-kitöltő vagyok én már. Később újra becsöngetett, akkor a felettünk lévő lakás lakói iránt érdeklődött. (A régóta eladó lakásról az ingatlanügynök weboldalán át kiderült, hogy elvileg már foglalózta valaki, úgyhogy lehet, hamarosan újra élet lesz a fejünk felett.)

A Sokadik magyar Írországban már írta a blogján, mennyire meglepte, hogy itt másképp áll a biztos a kitöltéshez, én pedig nem is emlékszem, hogy nagyon be akartak volna valaha is jönni a lakásba, úgymond segíteni. Ha biztosítottuk őket, hogy a kérdések nem okoznak nehézséget, akkor kezünkbe nyomták a formanyomtatványt, aztán pár héttel később begyűjtötték őket. Az uram már feni a tollát, hogy miféléket fog beírni a rubrikákba, mert ő másképp áll hozzá a hivatalos kérdőívekhez (s úgy általában a hivatalnokok packázásaihoz), mint én.

Miket kérdeznek? Pl. azt, hogy miben lakunk? Ház, lakás? Mikor épült, mivel fűtünk, bérelünk, vagy saját? Hány kocsink van, mivel járunk munkába, mennyit időt töltünk munkába utazással, mi a szakmánk, van-e Internet-hozzáférésünk? Mikor fejeztük be tanulmányainkat? Van-e valamilyen tartós betegségünk, milyen nyelvet beszélünk magunk között? Van-e gyerekünk? Mi a nemzetiségünk? (Anyánk utolsó himlőoltására nem kiváncsiak.)

De most nézem ám, van szép saját weboldala az egész népszámlálásnak, ha valakit érdekel, lehet mazsolázni a kérdések között, sőtsőtsőt, magyarul is ott van minden - én a magam részéről nosztalgiázni fogok, mielőtt elindulunk ebédelni a tengerpartra, amikor is kitöltjük a kérdőívet ezen a csodás, meleg, szinte nyári napon.

Öt évvel ezelőtt úgy esett, hogy két népszámlálásba is belefértünk egy év alatt. Az első Auckland-ban ért bennünket, éppen az utolsó, részemről kissé könnyesre sikeredett új-zélandi esténken (nehéz volt búcsút inteni, remekül sikerült a nyaralás). A recepciós néni a hotelben egy nagy kartondobozból elővett egy nyomtatványt, és kérte, töltsük ki. A közeli kanapén egy kissé ittas, testes angol nő üldögélt, neki is adhattak egyet a kérdőívből korábban, mert megkérdezte tőlem, ki fogom-e tölteni. Mondtam, igen. "Hát én a maga helyében nem pazarolnám erre az időt" - mondta legyintve. Fent a szobában aztán, már amúgy is csordultig telve szeretettel az ország iránt, a legszebb kézírásommal töltöttem ki a rubrikákat, csakazértis, azt a pár kérdést, ami ránk, turistákra vonatkozott.

Pár héttel később pedig Írországban számláltak meg minket. "Nyilvántartanak" - mondaná az uram, egyik kedves együttese szavaival, nyilvántartanak, sebaj, tanuljanak belőle, tegyék jobbá az életünket, az országot, ha lehet. Hogy mennyire tartják meg maguknak az adatokat, nem tudom, mert pl. egy ismerősöm már panaszkodott, hogy miután regisztráltatta magát, pár napra rá megkapta élete első felszólítását, névreszólóan, hogy fizessen a tv-je után adót...

A múlt héten egyébként az egyik itteni újság két népszámlálásos mellékletet is kiadott, az elsőben a száz évvel ezelőtti census eredményeiről, akkor élt híres írekről lehetett olvasni, illetve mostani ismert írek családtörténetéről. A második melléklet pedig egy üres családfa, amit ki lehet tölteni, fotókat lehet beleragasztani és megnézhetjük, meddig visszamenőleg tudjuk felkutatni őseinket. A munkához pedig segítségképpen összegyüjtötték azoknak a hivataloknak, irodáknak az elérhetőségét, ahol utánanézhetünk az adatoknak.

Vagyis mindent megtesznek annak érdekében, hogy az emberek érdeklődését felketsék a census iránt, hogy tudják, miért érdemes (kell) kitölteni, s ne érezze senki úgy, hogy kötelező, nyögvenyelős házifeladatot kapott.

A biztosunk szerint az első adatok júius végétől, július elejétől lesznek elérhetőek a Statisztikai Hivatal weboldalán. Amit egyébként néha csak úgy is érdemes megnézni, érdekes dolgokat olvashat benne az ember. Majd ha kijönnek az eredmények, én főleg arra leszek kiváncsi, hogyan változott a korábban ideköltöző külföldiek száma. Pl. 2006-ban 3,328 magyar volt az országban (hivatalosan), pár év múlva tízezer körüli számot említett a követség... Vajon hányan költöztek tovább vagy vissza, Magyarországra? S hány lengyel költözött el? S hány ír?

(* "Nyilvántartanak / Nyilván tartanak tőled... - Kontroll Csoport)

Vasárnapi múzeumi séta

2011-04-04T21:07:00.010+01:00

Miután elolvastam Edmund De Waal remek könyvét (Hare with the amber eyes), sokat nézegettem a weboldalán azt a párat a 264 netsuké-ból, miniatűr szobrocskából, aminek történetét (családja történetével együtt) a könyvében megírta. Mindig is nagy rajongója voltam az apró, kézbe simuló mütyüröknek, s rémlett, hogy láttam én már ilyen netsukét, csak nem tudtam még, hogy így hívják. Mégpedig Dublinban, a Chester Beatty Library-ban láttam, ami az egyik kedvenc múzeumom.

Már nem emlékszem, kivel jártam ott először (Botond?, anyósomék?), de a kelet-ázsiai tárgyakat, metszeteket bemutató termekben volt egy kis golflabda nagyságú faragvány, ami három, egymásba fonódó patkányt ábrázolt. Ez maradt meg bennem legjobban a múzeum kincsei közül. Amióta elolvastam a könyvet, meg vagyok róla győződve, hogy az egykor látott faragvány egy netsuke. Bíztattam V.-t, menjünk, nézzük meg. Ő még úgysem járt arrafelé, itt volt a nagy lehetőség.

Gondosan tájékozódtam, nyitva vannak-e vasárnap, hol lehet a közelben parkolni, s elmentünk. Az út a Dublin Castle területén át vezetett, séta közben próbálgattam elfogadható képeket készíteni az új géppel, de mivel még nem értek hozzá, mindent szépen a gépre bíztam, céloztam és lőttem.

A múzeumban mondta az őr bácsi, hogy új kiállítás van, ami miatt a többi zárva van, van ugyan pár netsuke közszemlére téve, de nem a megszokottak... Kezdtem lehervadni, mert nagyon felkészítettem magam a patkányokra, de azért felmentünk a második emeletre. Khm - Sacred Tradition kiállítás, ez nem az, amit keresek, nem ilyenre emlékszem... Szinte rohanvást mentünk végig a termeken, hátha, Zen Buddhism, ez lesz az, jé, ki is van rakva pár faragvány, igen, netsuke mind, de nem az, amit keresek. Futólag megcsodáltam a kicsike szerzetes többféleképpen is kifaragott alakját (népszerű motívum volt egykor), de - nem erre készültem!

Csalódottan távoztunk a kissé túlfűtött aulából, ki a múzeum és a Dublin Castle között elterülő parkba. Netsukék helyett maradt gyakorlásnak a szemközti színes házsor, és a csendes kis park fényképezése.

Ha már arra jártunk, körbejártuk a kastélyt, eddig még fel nem fedezett oldalsó kis kertekre, emlékparkokra bukkanva. A nyugati kapu tetején lefényképeztem Justiciát - itt mindig megálltam a csoporttal még boldogult idegenvezető koromban, hogy elmeséljem nekik, mennyire nehezményezték az írek, hogy az egykor az angol uralom főhadiszállásának számító Castle kapuján Justicia hátat fordít nekik (vagyis Dublinnak). S azon is derült keserűen a nép, hogy a mérlegkar mindig ferdén állt egyenes helyett (hát nem pártatlan az Igazság istennője?). Persze, hogy ferdén állt, mert meg-megteltek vízzel a mérleg serpenyői, hol erre, hol arra billenve... Végül lyukat furtak az aljukra, azóta nem "dönt" Justicia sem az angolok, sem az írek javára :-)

Körbejártuk a kastélyt, majd visszamentünk a kocsiért. A parkolóház liftjében egy kis matricán a szerencsejáték, a fogadás szenvedélyétől szenvedők önsegélyező egyesülete telefonszámmal hirdeti magát: "Tönkreteszik életét a szerencsejátékok? Mi segítünk!" Mire valaki odaírta: "Fogadjunk, hogy nem tudtok." Alatta újabb kiegészítés: "Fogadjunk, hogy tudunk segíteni."

Igazi ír humor.

Középszer "alkot" és nyafog

2011-04-02T19:49:00.033+01:00

Sajnos, az Anyák napi szívekkel úgy pofára estem, hogy csuda. Fogalmazzunk úgy, hogy az érdeklődés irántuk mérsékelt volt. Tegnap a húzós munka után még lelkesen pirosoztam a maradék szíveket, lélekerősítőnek Cseh Tamás énekelt nekem, és egy kései kávé adta a löketet. Szépek lettek, főleg celofánosan, szalaggal.

Erre összesen hármat adtam el. Illetve ötöt, mert a főnököm is elvitt egyet a mamájának, és egy ismerőse is. A kávézóban, Facebook-on is meg voltak hirdetve egész héten, a kutyának sem kellettek...

V. viccesen megjegyezte, hogy biztos van valami babona, vagy szokás, amit nem ismerek, és azért nem fogy, mert - mittudomén - a fehérrel kiírt szív bajt hoz a tulajdonosára. Úgy elkeserített a kudarc, mint amikor Limara aszalt szilvás sütije "bukott" meg, mert - amint kiderült - az aszalt szilvát itt egészségügyi panaszok (= szorulás) gyógyszereként ismerik, hogy sütni-főzni is lehet vele, az már idegen, az már... olyan jujj. Én pedig biztos voltam benne, hogy az egzotikus süti majd felkelti az érdeklődésüket.

No, sebaj, jön a következő feladat, 50. házassági évfordulóra sütik. Arany-fehér lesz a dekoráció. Sütire majd sugarpaste-et simítok (ha sikerül), mintát nyomok bele (ha sikerül), és ráírok egy nagy 50-est. Akartam volna a boldog pár nevét is a sütikre ráírni, esetleg a dátumot is, de nem kérték.

***

Ma elkészültem Gavan és Jeanette házavató ajándékával, egy kis mézesházzal. Manka biztosan fel fogja ismerni a mástól vett ötletet ;-) - a ropilétra ötlete ugyanis az ő blogján át jutott el hozzám - s a létra adta a félbehagyott tetőfedés ötletét is. Eredetileg a cserepeket is úgy festettem volna pirossal rá a tetőre, de a kezembe akadt egy zacskónyi nagyobb méretű csokilencse, és máris megoldódott a fessünk/ne fessünk kérdése.

A kerítés sajnos, eléggé rendetlen kinézetű. Eredetileg fehér vékony fonalat akartam tekerni a "kerítésrudak" köré, de aztán arra gondoltam, hadd maradjon a ház minden részében ehető, így került a rudak köré a kissé merev, eper ízű és illatú cukorszalag. Hiába próbáltam szebben, egyenesebben tekergetni, eléggé ment a maga feje után, azért néz ki így.

Ellenben örömködöm, mert a cukorablakok közül egy sem döntött a korai kiolvadás mellett, s ki fogják bírni az utat Maynooth-ig, ahol a boldog háztulajdonosok laknak. Ma este adtuk a házat oda Gavan szüleinek, ők fogják elszállítani nekik az ajándékot.

***

Az uram egy régi Heller-könyvet olvas, amit még az életbe éppen hogy csak kilökött pályakezdőként vettem meg, és olvastam el (félig). S itt-ott-amott aláhúztam benne sorokat, amikről akkor úgy gondoltam, hogy ezeket akár én is írhattam volna. Az uram olvasás közben ezeken a sorokon át próbálja megismerni nejét abból a korából, amikor még fogalmunk sem volt, hogy egyszer majd férj és feleség leszünk. Én pedig kissé (nagyon) feszengve vicsorgok, hogy ne ismételje már el, amit ott olvas, NE szembesítsen ifjúkori nyomorult önmagammal.

Amikor kettesben maradtam a könyvvel, és a nappaliból a beszűrődő tévézümmögés jelezte, hogy nem kell lebukástól tartanom, belelapoztam, hogy lássam, miket is húztam alá benne. S mindjárt az első oldalon találtam is egy mondatot, ami szerintem ma is igaz: "... az a szomorú, csüggesztő felismerés, hogy tökmindegy, akármit is próbálok valaha az életben, mindig lesz valaki a közelemben, aki sokkal jobban meg tudja csinálni."

Nézzünk szembe a ténnyel: munkáim eléggé közepesek. Kicsike kiskakas vagyok egy Üzemnek titulált kis szemétdomb tetején, és akkor, amikor már nagyon elbíznám magam, szembejönnek velem pl. Moha mézesei. Az ő konyhájában ilyen szépségek születnek. Egy csoda, hogy az a nő még nem kitüntetett kézműves.

Ilyenkor kissé lehervadok, hogy ezt a szintet én sosem fogom elérni, bárhogy is igyekszem. Ilyen angyali türelmem és fegyelmem - no, az nincs. Biztos kezem még akadna. Aztán rájövök (mondvacsinált vigasz, amibe kapaszkodni lehet), hogy időm sem volna rá. Így is itthon rajzolom ki a sütijeimet, nem a kávézóban, ahol enélkül is rengeteg a munka. Ha kellően fegyelmezett lennék, akkor már jó előre elkezdenék készülni minden "projektre", s nem az utolsó pillanatban kezdenék el könyveket lapozgatni, weboldalakat nézegetni, hogy na, akkor mit is? Hogyan is? Szeretnék jó lenni, csak éppen lusta vagyok hozzá.

Még ifjú koromban olvastam Simai Mihály gyerekkönyvét, A világ legszebb lovai címmel. Nagyon tetszett, remek kis könyv. Ott olvastam egy könnyen megjegyezhető, de nehezen megfogadható tanácsot: "Önuralom, önbizalom, önismeret / Az élet királyává e három tehet." Ebből mi van meg nekem?

Önuralom - khm, aligha, akkor vissza tudnám fogni magam, s nem lennék agresszív kismalac, s nem pattognék jelentéktelen bosszúságok, és mások hülyeségei miatt. Néha az uram csitít a kirohanásaim láttán, s hogy mire vagyok képes, azt egy kollegám, Tim viselkedésén, szinte tükörben látom viszont: ő is sepp-perc alatt feldühödik valami apróságon, én pedig csodálkozva állok, hogy jé, ez én vagyok, én is így pattogok - feleslegesen. S milyen ijesztően, és milyen hiába.

Önbizalom - hm... Négy fal között meg vagyok győződve saját nagyságomról, értékemről, de ha kiraknak az emberek közé, inamba száll a bátorságom. Az utcán nem tudok úgy végigmenni a tömegben, hogy ne jöjjön nekem valaki, inkább én lépek félre a gőzerővel közeledő kamasz elől, mert úgyis nekem jönne, alighanem árad belőlem valami nyusziság, amitől láthatatlan leszek, és szürke. Napokra megkeseríti a kedvem, ha egy pultnál állva semmibe vesznek, mert a fellépésem nem elég magabiztos. S ha elém nyomakszik valaki, csak a bajszom alatt dörmögök, de az is inkább suttogás csak. Nyúlbéla.

Önismeret, talán ez megvan, kicsiben, mert már odáig eljutottam, hogy megállapítsam, hol a hiba.

A sorba odaraknám még az önfegyelmet is, az is kell az embernek a királysághoz: nem enni össze-vissza, unalomból, vagy csak azért, mert ott van előttem, sütés közben a csoki, a dió, a magok. S akkor nem lennék ilyen kis hurka, akinek a kedvenc cuccai feszülnek a hasán, és akinek "nincs egy rongya, amit felvegyen". Persze, hogy nincs, mert rendre kihízom őket.

Vagyis tudom, a kezemben a megoldás: változtatni kell egy-két dolgon, s akkor nem leszek ilyen csúnyán, elítélhetően irigy mások szép munkáira. Kérdés, vagyok-e elég erős ehhez, vagy majd megint elnyafogom az egész "változtassunk dolgokon" érzést, ami néha megszáll.

S ami után rendszeresen visszasüppedek a megszokott középszerűségembe. Szép, szép, amit csinálok, de lehetne szebb is. S a ami a legnehezebb, hogy csak rajtam áll, hogy lesz-e.

Dolog van

2011-03-30T21:40:00.002+01:00

A héten jajdecsicsás anyák napi szíveket gyártok, álnépies motívumokkal. (Itt április elején lesz az Anyák Napja, Mothering Sunday vagy más néven Mother's Day). Magyar kézművesek a szívükhöz kapnának, ha látnák. Készülget egy mézeskalács ház is, házavató ajándékként. Következő héten Sally (p.k.) 50. házassági évfordulójára készül tetemes mennyiségű süti. S talán egy jótékonysági sütivásárra is besegítek. Rákövetkező héten Anna esküvője - tortasütés, vidékre autózással, szertartással egybekötve. Aztán húsvéti készülődés, rengeteg nyúlsüti. Majd - végre! - Botond érkezik látogatóba.

No, az lesz majd a pihenés. Biztos vagyok benne, hogy talál majd egy szép, eldugott zugot az országban, amiről mi nem is tudtunk eddig. S majd megyünk, s megmutatja.

Kibírom a rohamot, mert van mire várni. Most már értem V. egyik barátját, aki minden nyaralását úgy foglalta, hogy rögtön utána lefoglalta a következőt is, hogy legyen mit várni, legyen mire tervezgetni.

***

Apropó, ha valaki tudja a "Más farkával veri a csalánt" mondás angol megfelelőjét, vagy szellemes fordítását, küldje el. Köszönöm.

Cserebere

2011-03-23T15:00:00.000Z

Tegnap munka után találkoztam Ray-jel, és a Dundrum Shopping Centre parkolóházában, mint valami összeesküvők, kicseréltük a cuccokat: ő átadta a liter olíva olajat a munkámért cserébe, én pedig átadtam a házat. Kicsit aggódtam, mit fog szólni, mert én tudom, mi nem olyan, mint amilyennek lennie kellene, de nem volt gond, nagyon tetszett neki.

Így néz ki a ház gingerbread-ből:

S miheztartás végett, ez az eredeti:

Úgyhogy láthatóan vannak különbségek.

De többet ilyet nem vállalok. Gyakorlásnak jó volt, tanultam belőle, pl. hogy a falakat "felépítés" előtt kell lefesteni, illetve kötőtű segítségével hogyan csinálhatunk barát-apáca cserépsort. De nem fogok mától fogva ilyesmiket gyártani :-) Az egyik Alfa-csapat tagnak, aki most lett boldog háztulajdonos, is inkább karikatúra-házat csinálok házavatóra, mint másolatot. Azt lehet "csicsázni", egy másolatnál meg van kötve az ember keze...

Ray-nek hála, az elkövetkező hónapokra bőven el vagyok látva olíva olajjal. :-) Azt is elmesélte, hogy hosszú hallgatás után jelentkezett nála egy kereskedő, és az olaja hamarosan egy neves delikatessen polcain lesz elérhető.

Ma már fel is rakta a ház fotóit a Facebook-oldalára, s emailben megírta, hogy tegnap este meg is ették a ház nagyját a születésnapi parti résztvevőivel...

Már megint...

2011-03-20T22:31:00.006Z

... egy nagyon munkás hét. Az ünnep is munkával telt. Sok vendég volt, pénteken még több.

Csütörtökön elromlott az Üzembeli nagy sütő ajtaja, csak egy kartonpapírral bűvészkedve lehetett becsukni, aztán csütörtök estétől péntek reggel 11-ig nem volt hideg víz, csak meleg, az új pénztárgép nem volt hajlandó működni, és a főnökömnek folyamatosan kissé feszült volt az arca. Mire péntek délelőtt a fentieket orvosolták a különféle szerelők, s helyreállt a rend, ellepték az Üzemet a vendégek, és délután 4-ig folyamatosan teltház volt, és sorállás asztalért. Lemerítő volt, fizikailag és agyilag is. Zaj, kapkodás, feszülő izmok a száj körül.

De ma olyan meleg, barátságos, tavaszi nap volt, ami kárpótolt egy kissé a zűrös hétért. Rövidujjú pólóban jöttem-mentem! Odakint is. A csekély számú lelkes lakótársakkal felástunk és kövektől mentesítettünk egy úgy 3 m x 70 cm-es csíkot. Nem sok, de valami. Eltelt vele a délelőtt. S megismertem pár lakót. Mivel elmondtam nekik Willie tanácsait a kertészkedéssel, talajmegmunkálással kapcsolatban, úgy néztek rám, mint egy kiskertészre. Mi sem áll távolabb tőlem. Elég csak megnézni a teraszunkat :-)

Ma finom pekándiós, juharszirupos tortát sütöttem, Nigella Lawson Kitchen c. könyvének egy receptje alapján. A fura csak az, hogy semmi kedvem megkóstolni.

Életjel

2011-03-14T10:47:00.023Z

Egy kicsit beszűkülök, teljesen elmaradtam blogilag, nemcsak írásban, hanem olvasásban. Van blog, amit hetek óta nem néztem már! Nem beszélve a megválaszolandó emailekről...

Az élet nem áll meg, a múlt héten pl. leánybúcsúra csináltam sütiket:

Tegnap még úgy tűnt, hogy nagyon elfoglalt leszek ezen a héten is, de aztán mindenféle telefonok és emailek után kiderült, hogy szépen helyére kerül minden, ráérősen meg tudom csinálni a dolgaimat, mert egyes privát megrendelések nem akkorra, hanem akkorra kellenek, így lesz időm levegőt is venni. S porszívózni, például. S csicsázni Szt. Patrik-napi sütiket. Nemrég felfedeztem, hogy az új ruhakiszúró fejjel lefelé fordítva, ujjaitól megfosztva éppen úgy néz ki, mint egy pintes pohár. Így az idén tudok csinálni Guinness-es sütiket (fekete vagy zöld sörrel :-))

A múlt héten egyszer sikerült félórával előbb eljönnöm az Üzemből, sőt, még egy kávéra is sikerült összefutnom a LUAS-megállómhoz közel egy régi kollégával/ismerőssel. Eredmény! További eredmény, hogy sikerült nagy lélegzetet véve beszélnem főnökömmel, s megkérnem, hogy a befutó rendeléseket valahogy tisztább és követhetőbb módon jegyezze. Elnézést kért.

A hét eseményekben elég dús volt. A Pancake Tuesday-kor még én is csináltam pár palacsintát a korán betérő vendégeknek, mielőtt Jasper megérkezett volna, az ő munkaideje ugyanis fél 12-kor kezdődik. A böjtöt jelezte, hogy hét közepén alig fogyott tortaszelet az Üzemben, de aztán péntekre megint rohanós lett a sütés. David, a tojásszállító ember mesélte, hogy böjtre feladta a sütiket, a burgonyaszirmot és a cukorkákat. Majd hozzátette, hogy azért esténként engedélyez magának egy darab sütit, hiszen "egész nap jó voltam, és betartottam a böjtöt, nem?" Hm....

A Japánt megrázó földrengés és a tsunami nem kevés izgalmat okozott, van ott egy-két ismerős, aki - szerencsére - jól van, de azért azóta sem szűnik az aggodalom. Borzasztó, borzasztó, borzasztó. A Gyár már adakozott, sőt, az itteni Vöröskereszttől is kaptam levelet.

***

Péntek reggel pedig - miután szokás szerint pát intettem az uramnak az Üzem ajtajából -, felfedeztem, hogy az éjjel betörtek oda. A nem csipogó riasztó, és a piros figyelmeztető fényecske a konzolon még csak nem is tűnt fel, annyira a rutin szerint haladok reggel, mint egy gép: újság felvesz az ajtó elől, ajtó kinyit, elvileg szólna a bip-bip-bííp, kód beüt, öltöző kulcs levétele a rejtekhelyéről, aztán a hall ajtaját betaszítjuk a vállunkkal, és - no igen, itt akadtam meg a rutinnal: az öltöző/személyzeti WC ajtaja betaszítva, a zár kitépve a helyéből, minden a földön, s a halom tetején a pénztárgép tálcája áll üresen - csak a filléreket hagyták benne... Kicsit néztem, hogy most mi is van, először azt hittem, a fenti polcokról leesett, karácsonyi dekorációval tömött doboz okozta a kárt (volt már rá példa), de aztán láttam, hogy a tálcát borító fólia fecnikre van tépve, és nem hevernek sehol a bankók... no és az összevissza karistolt ajtó, és a földön darabokra törve heverő ajtózár látványa is eléggé egyértelmű volt, csak meg kellett várnom, míg az agyam értelmezi a látványt.

Basszus.

Gyors körbenézés, az öltözőn kívül semmi nyoma a betörésnek. Minden a helyén, még a kollégák számos ipodja is ott hevert a pultomon, érintetlenül. A drága borok közül egy sem hiányzott. Telefon a főnöknek, szerencsére már ébren volt. Betörtek? De hogyan? A riasztónak kellett volna küldenie a telefonjára egy figyelmeztetést, nem csörgött egész éjjel, hát hogyan? Nézzem meg a másik ajtót, nyitva van? Ó, nyitva van, sőt, figyelmesebben megnézve láttam, hogy itt-ott meg is van repedve az ajtókeret. Nézzem meg a trükkösen eldugott széfet - ép? Érintetlen. Akkor OK, phű, de máris jön.

S onnan kezdve meglepően simán folytak a dolgok. Megérkezése után megjelent két gardai, civil ruhásak, körbenéztek, meghallgatták a részleteket. Utána megjöttek a helyszínelők, poroltak egy kicsit, de már eleve legyintettek arra az eshetőségre, hogy elkapnak bárkit is. Az illető nem volt kezdő, nem belőtt kokós volt, aki találomra jött. Kesztyűt viselt, benyomta-feszítette a gyengébbik ajtót (kettő van), mire a riasztó elindult volna, kitépte a telefonzsinórt a központi egyságből, és a riasztó csengőjét is. (Valami ilyesmit magyarázott később a szerelő.) Tehát tudta, mi hol van. Mit kell működésképtelenné tenni. Utána ráérősen késsel elfarigcsált az egyetlen zárt ajtón, amit talált. Majd berúgta, kiszakadt a zár. Majd megivott egy gyömbérsört. Ezekre mind később jöttünk rá, miután főnököm felhívta az előző este záró Anizt és Paco-t. Innen tudtuk, hogy a pultomon hagyott üres gyömbérsörös üvegből nem ők ittak. A záron használt kést később találtuk meg a pultom és a fal közé csúsztatva. Letört a hegye, és a pengéből hiányzott egy jókora darab.

Telefonok, jött a biztosító embere, jött a telefontársaságé, jött a riasztóé. Mire főnököm munkaideje véget ért, már volt új zár az ajtón, voltak új kulcsok, működött és újra volt kódolva a riasztó. Meglepő ez ebben az országban, ahol az elodázás inkább a szokásos. A rendőrség azt javasolta főnökömnek, inkább hagyja a nyitáshoz szükséges pénzt a gépben, mert akkor csak azt viszik el, s nem kell más kártól tartani...

Csodás.

Amíg meg nem jöttek a helyszínelők, nem volt aprópénz, mert főnököm nem tudom elmenni a bankba, így mindenki hozomra evett-ivott, és rémtörténetekkel szórakoztatta kissé magába omlott főnökömet, aki a pénztárgép tálcájában hagyta (részben) az előző napi bevételt, s ezért eléggé dühös volt magára. Közel voltam hozzá, hogy vigasztalóan megsimogassam a vállát, de ebből csak egy kurta érintés lett, mert azért annyira nem vagyunk közeli kapcsolatban. A kollégák közül mindenki mással sűrűn érintjük meg egymást, nem ritka a vigasztaló ölelés, vagy vállveregetés, de vele érezhetően csak főnök-beosztotti a kapcsolatom. Beszélgetünk, viccelődünk, de semmi több.

***

A hét nagy feladata egy spanyol parasztház gingerbread-be öntése. Ray-jel online találkoztam pár hónapja, egy fórumon, ahol olívaolajakról volt szó. Neki van egy olajfákkal teli farmja Spanyolországban, s most próbálja az olaját itt is értékesíteni. Ajánlottam neki pár boltot, ellátót, s később találkoztunk, és vettem tőle egy palackkal. Nagyon finom olaj! Közben megnézte a weboldalamat, s onnan támadt az ötlete, hogy felesége születésnapjára megcsináltassa velem a farmházukat gingerbread-ből.

A ház viszonylag egyszerű alaprajzú, majd a dekorálása lesz érdekes. Azt már kitaláltam, hogy búzadarából lesz az udvar sárga homokja... Sütöttem egy "olajfát" is... A tető cserepein még gondolkozom, alighanem szürke sugarpaste-ből fog készülni a barát-apáca cserépsor. Sárga spalettás, mélyen ülő ablakok, fehérre meszelt fal... Végre valami formabontó feladat.

***

A sál hibás részét alig egy óra alatt visszabontottam, de most nem fogok vele babrálni, összekötöm a két részt, ahogy egykor az észtek is csinálták. Meglátszik, hát meglátszik. Aztán ha időm lesz, blokkolom, majd átadom Aniznak, hogy csináljon vele pár divatfotót.

***

Szerdán lakógyűlésen vettünk részt. Eredetileg azt hittem, rövid kis összejövetel lesz egy esetleg kialakítandó közös virágos/veteményeskert kapcsán, de végül két órán keresztül ültünk ott, 3 (!) másik lakóval együtt. Nem erre számítottam - azt hittem, csak a kertről lesz szó, erre a fejünkhöz vágtak mindenféle jogi szöveget a telep remélhetőleg szeptemberben bekövetkező átadásával kapcsolatban. Akkor talán a magunk urai leszünk, hogy úgy mondjam. Mint kiderült, más birtokolja a földet, amin a telep áll, mások felelősek (az építő, elvileg) az épületekért, s valahol a lista alján jövünk mi, mint bérlők. Szavunk semmi, legfeljebb nyafoghatunk. Őszinte leszek, untam. Ha kell, szívesen ások, turkálok a sárban, vagy söprök havat, de jogi izékkel nem tudok mit kezdeni, az én agyam ehhez kevés.

Egyelőre egy lelkes hölgyről tudok, aki már jövő héten ültetni akar (reggelenként még fagy...), de érzésem szerint az is eredmény lesz, ha a kertecske tervezett helyén valamennyire fel tudjuk kapirgálni a föld felső pár centijét... Kertészkedés, ahogy azt Móricka (=városlakó) elképzeli. Willie-t kifaggattam a piacon, jól megmosolyogta a terveinket. Azt már tudom, hogy magokat vetni, hajtatni most is lehet, ha van napos ablakpárkány a lakásban, de kiültetésre gondolni sem szabad, legalább egy hónapig. Műveljük csak addig a földet!

Nina, Üzembeli kollégám felajánlotta, hogy lejön hozzánk, s tart kiselőadást a biokertészkedésről, esetleg ad tanácsot, mit ültessünk. Nemrég elvégzett egy tanfolyamot, s igencsak szeretné tovább adni a tudását...

Ami az én kertemet illeti, a nárciszok és a fürtös gyöngyikék túlélték Maska áldásosnak nem nevezhető tevékenységét, és bimbósodnak, virágoznak. A tree fern eléggé megviselt, de maradt zöld levele. Sőt, az Erdélyből kapott vad fokhagyma is buzgón hozza az új leveleit, nem pusztult el, ahogy hittem.

***

Itt van egy cikk, ami talán segít megérteni a kívülállóknak, hogyan jutott az ország ekkora bajba. Az uram szerint a vége kicsit össze van csapva, de azért elolvasásra ajánlom szeretettel.

"Rügymozdító március"

2011-03-07T18:00:00.023Z

No.

Sűrű hét volt, dolgoztam sokat, volt megrendelés is, hurrá - kell a pénz, Focis "frissítése" és a "shopping spree" némileg lemerítette a kereteket. (Apropó, ma vissza kellett vinni a kocsit a slendriánságuk miatt - oda se megyünk többet szervizbe. Bray, Fitzpatrick's Motors, kerülendő.)

De a munkás hét végéjén már szívtam a fogam, mert bár megfogadtam, hogy nem nyafizok ebben a munkanélküliségtől terhes időben, de azért megjegyezném, hogy főnököm szervezési képessége és a többiekre való odafigyelése hagy némi kívánnivalót. Ennek köszönhetően ugyanis megint 11 órásra sikeredett a pénteki munkanapom. Azt már tudom, hogy a mélypontom úgy délután 3-4 óra, amikor rájövök, hogy bár nagyon szeretnék, de nem fogok tudni hazamenni időben. Az után már megint megy a meló, főleg, ha finom ebédet rak elém Jasper. Délután még ad egy kis löketet az Aniz által elkészített dögös kávé, s akkor már - letudva a kötelezőket -, önként maradok bent még egy kicsit, hogy az új szakácsnak elmagyarázzam a brownie-sütés rejtelmeit. S olyan adrenalin túltengésem van meló végeztével (vagy ez a jól végzett munka öröme?), hogy szinte pattogok a villamoson hazafelé.

De ha ez így megy tovább, beszélni fogok a főnökömmel, mert nem akarom, hogy megszokottá váljon a sok túlóra, vagy az, hogy csak úgy odafirkál valamit a rendeléskönyvbe, két másik megrendelés közé, s azt nekem észre kellene venni, anélkül, hogy ő szólna. S aztán maradni kell, s megsütni még azt is.

Sebaj. Túléltem a hetet. Megemésztettem a hanyagságát. Olyannyira, hogy holnap, önként és magamtól viszek be két palacsintasütőt, hogy a Pancake Tuesday (Shrove Tuesday) alkalmából várhatóan megugró számú megrendeléseket gyorsan meg lehessen sütni.

***

A csipkesál majdnem kész. A végére varrandó szegélyt egy ún. Kitchener-öltéssel kellett volna odailleszteni a sálhoz, de ennek elkészítésével csúfosan megbuktam. Azt hiszem, úgy a tizedik öltés után gondoltam úgy, kis türelmetlen, hogy minek ide ez a finomkodás, jó lesz egy ennél egyszerűbb öltés is, á la Moni. Nem lett jó. Csúnya. Úgyhogy hamarosan megint nekiugrom, némi bontogatás, szemek újra felszedése után. Annyi biztos, hogy a csipkekötéshez, amikor a szemeket ilyen trükközéssel le kell csúsztatni a tűről, majd dolgozni tovább a többin, akkor a fa- ,vagy bambusz tű az ajánlott. A fémről túl gyorsan lecsúsznak a szemek, s aztán keresgélhetünk.

***

A hétvégén volt egy mélypontom, amikor az országgal kapcsolatos hírek megviselték az érzékeny lelkemet, s enyhe pánik fogott el. Olyan "jaj-mi-is-lesz-itt?" - tartósan nyomó érzés gyomortájékon. A hozzá nem értő, kissé tudatlan emberek félelemérzete, az olyanoké, akiknek nincs türelmük utána olvasni a témának, csak hallgatják a híreket, s pánikolnak. Lelki szemeimmel már láttam, hogy a Gyár és tsai középső ujjukat lengetve kivonulnak az országból, az esetleg megemelt társasági adó miatt. S hogy ez majd hogyan érinthet minket. Stb., stb.

A rosszkedv érzésbe belejátszott a péntek reggeli kis balesetem, amikor is kinyitottam a szekrényt, amiből kiugrott egy oda beszorított kis műanyag palack, s pattogva elugrált a konyha ajtaja felé. Lehajoltam érte, s amikor fel akartam egyenesedni, jó alaposan bevertem a fejem a kilincs élesebbik végébe. Nagyon fájt. A szekrény egy lépésnyire van a tartósan nyitva lévő ajtótól... Ekkora a konyha... S a konyha mérete mind jobban idegesít és zavar. Főleg akkor, amikor a percre kiszámított reggelemet ilyen apróságok teszik tönkre. V. szerint amúgy is hadilábon állok az élettelen tárgyakkal, amelyek mindig támadólag lépnek fel, ha a közelükbe kerülök. Ezért is vagyok tele kis kék-zöld foltokkal. Mindenhol. Hol a mosogatógép kinyitva hagyott ajtajának sarka jön belém szándékosan az Üzemben, hol az ágy lába akad be alattomosan a lábujjamba (kicsi a lakás, én mondtam!), hol a reszelőbe, vagy a folpack-vágóba könyöklök bele... s még sorolhatnám. S ott vannak még a kis vágások, a szétkapart sebek és a pattanások - kész térkép vagyok már.

***

S tudom, hogy kellene valami összefoglalót írnom az útról, de még nem volt rá időm/türelmem. Az biztos, az amerikaiak nem öltöznek olyan elegánsan, mint a baszkok/spanyolok, de nagy magabiztossággal viselik a hatalmas testüket (sok a kövér). Nem olyan megnyerően lazák, és osztályoktól mentesek, mint az új-zélandiak. Ezerféle az akcentusuk, s - legalábbis Seattle-ben - mindenki bevándorlónak néz ki. Bár beszédesek és érdeklődők, a csevegés nem folyik olyan szellemesen és folyékonyan, mint az íreknél, s hamar be is ragad. Az adagok óriásiak, hamar elhíznék ott, amilyen akaratgyenge emberke vagyok. Nincsenek az út mentét, városképet elcsúfító hatalmas hirdetőtáblák, s szemetet sem láttam.

Barátaink most sokkal sűrűbben járnak a fejemben, mint máskor. Úgy értem, hogy jó volna a mindennapjaik aktívabb részese lenni - meg lehetne ezt oldani odaköltözés nélkül? Amerika most sem a szívem vágya, de jó volna megint palacsintázni velük, akikkel együtt kezdtük Dublinban ... még gyermek felvigyázást is vállalnék :-)

Nincs mese, sűrűbben kell arrafelé utazni :-)

***

Amúgy pedig reggelente még fagy. Fura is, hogy elinduláskor a jeget kapirgálom a szélvédőről, öt perccel később pedig a közeli főút melletti sövény fái fehérbe, virágba borultan köszöntenek (valami vadringlók, vagy micsodák), s a melegebb, naposabb foltokon virágoznak a nárciszok az N11-es mentén, főleg Cornelscourt körül. A cinkék igen aktívak, zajosak, valamiért az egyik fácskánk virágait csipegetik (megnéztem, nincs rajtuk tetü, ahhoz még hideg van, s igen, teljes erőbedobással virágzik). Az etetőben érintetlenül megpenészedett a madáreleség, amit a földre kiszórtam, abból a szarkák kiválogatták (!) a diót, a többit a meztelencsigák hada csócsálja fel.

Délre aztán mindig napos, langyos lesz az idő, a levegő már nem csíp a hidegtől, hanem üdítően friss. Egyre később sötétedik, így még vacsora előtt, a naplemente utáni félhomályban lehet hallgatni a rigókat, amint még egy utolsót koncerteznek, mielőtt ágybabújnak.

Tavaszodik.

Hazaértünk...

2011-02-27T21:37:00.010Z

... de még minden kicsit zavaros. Mármint az érzések. (A testünket lassacskán szoktatjuk vissza az ír órához, lassan és puhány módra: hiába próbáltunk erősek lenni, délután úgy elaludtunk pár órára, hogy na. S most aludni kellene már, de még korántsem vagyok álmos. Nehéz lesz a kelés kedden!)

Le voltunk nyűgözve barátaink szeretetteljes fogadtatásától, életstílusaik, irigylésre méltó házaik láttán - igen, bevallom, irigykedtem. Jó volt látni, hogy révbe értek, megállapodtak. Egyikük kamrája akkora, mint a konyhám. (Félreértés ne essék, dolgoznak is érte keményen, nem adják ott sem ingyért a jót, de az ár-érték arány az írekéhez képest valahogy elfogadhatóbban alakul.) Amerikában tényleg minden nagyobb, főleg a kajaadagok, a választék néha pánikba ejtett, s egyszerűen nem éreztem jól magam a boltban. S lehet hasonlítgatni, hogy itt minden mennyivel drágább, szervezettlenebb, szemetesebb, stb., mint ott, de azért megörültem nagyon, amikor megláttam az ír partokat a gépről - s az örömre nemcsak a zsibbadtra ült fenekem késztetett.

Odakint hidegrekordok dőltek meg, míg ott voltunk, sokat esett a hó, egyik reggelre látványosan behavazott hegyek fogadtak minket. Ha rájövök, hogyan lehet letölteni a fotókat az új fényképezőgépemről (JUHÉ!), majd rakok fel. Úgy 15-20 év kihagyás után megint szánkóztam, hintáztam. Sütidekorálást tanítottam apróságoknak, megpróbáltam visszafogni magam kiszúróilag, s tényleg csak olyasmiket venni, amiket fel tudok használni. Gond nélkül átestünk vizsgálatokon, bár az ingerküszöböt magasabbra kellett emelnem, amikor átvilágítottak azzal a bizonyos "majdnemmindentmutat" röntgenttel Chicago-ban, és tetejébe még alaposan végig is tapogattak. A végén már rutinosan ment a cipőlevétel, nadrágszíjkihúzás, és a mosolytalan hivatalnokokra való mosolygás. Szerintem az emberbaráti arcom miatt szúrtak ki, míg V. szakállasan, sötét szemüveggel senkinek nem volt gyanús :-) Még a nadrágzsebbe csúsztatott C-vitaminport is megcsipogta a gép, a fóliaborítás miatt...

Ami kissé megállította bennem az ütőt - a látványosan nagy autók és a néhol ijesztően lepukkant vidéki házak láttán -, az az volt, amikor mellettünk egy igen fiatalnak tűnő katona csekkelt be, két apró gyereke kísérte ki a feleségével együtt. Vagy amikor a bevetésre utazó katonáknak külön sáv volt a csomagellenőrzéshez... Kicsit ijesztő, amikor a hírek lelépnek a tévéképenyőről. Szokatlan volt nekem a hősökre emlékeztető zászlós emlékmű a reptéren, a külföldön szolgálóknak adományokat gyűjtő veteránok a kis boltban.... s zászlók, zászlók mindenütt.

De félre a búval, nagyon jó volt ott lenni a régi írországi branccsal, beszélgetni, sörözni, pletyizni... újra hot port-ozni Zitával, látni, mennyire megtelepedtek ott, mennyire bejáratott módon, zökkenőmentes síneken halad az életük. A gyermekek nőnek, van, akivel most találkoztam először. Volt gyerekzsivalytól hangos vacsora, vásárlás a meglepően olcsó árakat nyújtó outlet-ben, ahol megint gond nélkül kaptunk V. méretére melegítőt, felsőket. Az egyik konyhás boltban Zita elém rakott egy sütis csomagot: az enyémekéhez hasonló, kétszer olyan vastag, ám feleakkora, elég slendriánul kidekorált sütik, úgy 15-18 darab - 22 dollár! Na, akkor nyeltem egyet.

Ó, és láttam sast! A Washington Lake hídja felett repült el, a kocsival egy irányban, Zita először lesirályozta, de aztán megláttuk a jellegzetesen fehér fejét... bizony, fehérfejű halászsas! Tíz éve is minden egyes sas láttán denevérhangokat hallattam, ez most sem maradhatott el.

S találkoztam volt piaci kollégával, akivel elég vonakodva szerveztem a találkát, gondolván, lesz egyáltalán miről beszélnünk? A piaci tagságon felül nem fűz össze minket semmi. Végül négy órán keresztül ültünk egy kávé felett, nem voltak kínos üresjáratok... aztán sétáltunk, s még mindig beszélgettünk... Ismerettségünk felületes volt eddig, s most lám!

Most még minden kicsit ülepszik, emésztjük a látottakat... majd próbáljuk a hasznos dolgokat itthon is bevezetni. Még minden kicsit szétszórva, alig elrendezve a lakásban. S holnap újra vissza a hétköznapokba: autót garázsból elhozni, mosni-vasalni, dolgozni...

S holnap leszünk 13 éve házasok.

Gyors update (Nem Norbi)

2011-02-14T20:44:00.004Z

Focis felfüggesztésével súlyos bajok vannak, mert elöregedett, a szerelése többe kerül, mint amennyit Focis ér(ne az autópiacon). Rövid tanakodás és néhány könycsepp elmorzsolása után úgy döntöttünk, jobban kötődünk hozzá, mint hogy mindenféle "scrappage" deal"-ek részeként odadobjuk a szemétre, és valami újat vegyünk helyette. Újra nincs pénz. Őt pedig szeretjük. Better the devil you know, már Kylie Minogue is megénekelte. Úgyhogy most szerelik.

A területi Adóhivatal felülmúlta önmagát, mert késő délután visszahívtak, és röpke egyperces beszélgetés után kiderült, tévedésről van szó, elnézést, de nagyon. Csudás!

Felemás volt a nap, amit egy rögtönzött Valentin-napi vacsora koronázott meg a közeli kocsmában. Eredetileg csak egy sörre indultunk. Fizetéskor egy egyen-szegfűt kaptam a pincérnénitől, de nemcsak én, hanem minden hölgy, akinek éppen akkor fizetett a vacsoráért a párja. Milyen kedves gondolat. ("Majd azt fogják hinni az utcán, tőlem kaptad" - morogta kifelé menet V.)

Azt nem is meséltem, hogy a piacon egy bácsi - míg készítettem a teáját -, elmesélte, hogy neki a szombat reggeli rituálé abból áll, hogy megveszi a májkrémet és a bucit a piacon, és ott nálunk megreggelizik. De egy ideje nincs buci, sima scone-t ritkán kap, pedig még az menne a májkrém mellé. Udvariasan sajnálkoztam. Később esett le, az én fehér bucijaimról beszél, amiket a Fűszeres Eszter-féle farmer kenyér tésztájából szoktam készíteni! Később mondtam is neki, hogy bocsánat, de újra munkába álltam, s nincs már időm sütni a piacra. Gondoljam meg újra.... - kérte.

Úgyhogy most gondolkozom, elég elszánt vagyok-e a péntek esti kenyérsütéshez, és hogy keljek-e megint reggel ötkor szombaton.

Tavaszodik

2011-02-14T10:02:00.008Z

Ma reggel nyirkosnak, nedvesnek indult a nap a tegnapi hosszú eső után (mely éppen akkor szakadt le, amikor megindultam volna a porszívóval a kocsi felé. Így jár az, aki halogat!) De kilencre kisütött a nap, a virágok reménykedve néznek felfelé, talán lesz itt még délre tavaszi meleg.

Az Üzem udvarán, fura mód a legsötétebb sarokban kinyílt az első nárcisz, kicsi, vékony, sovány, picike virágfejjel, de virágzik! A lakás előtti kiskert napsütötte sarkában nekem is bimbós már az egyik nárciszom. Az amarilliszeim két bimbót hoznak - egész télen vártam, hogy elhervadnak a leveleik, és szétválaszthatom a cserépből egymást lassan kitúró gumókat, de nem hagytak rá időt, mindig voltak zöld leveleik. Addig pedig nem merek hozzányúlni, amíg nem "pihen" látványosan. A fikusz lelkesen bokrosodik, mióta visszavágtam.

Focist ma reggel leadtuk a szereldében, már múlt hét eleje óta jelezte, hogy ideje az éves szervizen átesnie. Így most úri dolgom van, az uram fuvaroz. De legalább nem kellett a villamoson cipelnem a sok szivet Bálint-nap közeledtével. Még pénteken délután is futott (volna) be rendelés, amire nemet mondtam, hiába készültem extra szívekkel, mind elfogyott. A feliratosokból jövőre kétszer annyit kell majd csinálnom. A szokásos feliratokat használtam, "Be my Valentine", "Loves me.. loves me not?", "Be still my beating heart", "Be my baby" stb.

Daphne mindig kérdezget, hogy hogyan jövök ki a főnökömmel, én pedig ugyanazt ismételem mindig: kijövök. Nem idegeskedem, a rendszeres kereset adta előnyök járnak a fejemben, ha "helyzet" van. De azért múlt csütörtökön, amikor munkaidőm végeztével 14 óra 03 perckor a mobilomat felmarkolva megindultam az öltöző felé, s éppen AKKOR vett fel egy dekorálós megrendelést, no akkor azért odavágtam a mosogatóba a tortaformát, szegényt. De csak úgy halkan, alig csörrent nagyobbat, mint máskor. De én tudtam, hogy dühömben vágom oda, s utána bántam is, hogy elveszítem a fejem, hiszen tíz perc alatt megvolt a dekor, és mehettem... de azért már... mégis.

***

Pénteken megtudtam biztosra azt, ami eddig csak pletyiként járta be az Üzemet, mégpedig hogy Jasper, a séf, április végén felmond, utazni fog. Kicsit lehervadtam, mert végtelenül kedves, gyors, figyelmes munkatárs. A múltkor felhívott este, hogy felvehet-e egy rendelést, tudja, hogy másnap sok a munkám... Utazzon csak, amíg fiatal és nincs lekötve, de a lelkére kötöttem, hogy az utána jövő séfbe tessék szépen hasonló figyelmességet és csapatszellemet beleverni, mint amilyen neki van.
Az Üzemben két új alkalmazott van, James, Ausztráliából, ő pincérkedik, és Adriana, a séf, aki félig venezuelai, félig spanyol, húsz éve él itt, egy amerikai férjjel az oldalán. A kislánya 7 éves. Szombatonként fog dolgozni az Üzemben. Így a csapat jelenleg áll három ír alkalmazottból, van egy spanyol, egy mexikói, egy magyar, egy venezuelai-spanyol, egy olasz, egy amerikai és egy skót-ír. Remek keverék, mindegyik jó kolléga, egyik sem húzza el a száját ha melózni kell - egyedül Anne, az ír segédszakács az, aki a tortasütéstől ódzkodik, legnagyobb meglepetésemre ő fog helyettesíteni, amíg távol vagyok. Gondolom, a dekorálást majd a főnököm csinálja meg.

***

Amúgy pedig munka mellett készülünk a nagy útra. S hogy ne legyen teljes nyugalom, kaptam egy levelet az Adóhivataltól, hogy nem fizettem adót... Hahaha, nanehogymá'... A könyvelőtől kérdeztem, hogy ez meg mi, de még nem válaszolt a mailemre. Az adóhivatal számán pedig búgó férfihang értesített, hogy sokan hívják őket, adjam meg a telszámomat, s majd visszahívnak. Yeah, right. Most várom, mivel lepnek meg. Remélem, egy bocsánatkéréssel.

Megint csak apróságok

2011-02-09T17:49:00.011Z

Hétfőn reggel fogcsikorgatva végrehajtott, sietős, sávváltásos, mennyeninnenmárelőlem-módra végrehajtott autózás után úgy estünk be a követség kapuján. Az utakon a szokásos reggeli tömeg volt, pedig sikerült "majdnem" időben elindulnunk, s elkerülnünk a dugót!

Beestünk volna, de előtte sorba kellett állni a bebocsátásért, le kellett adni mindent, ami "elektronikus", telefont, USB-kulcsokat, kaptunk helyette nyakba akasztott számot... Mint a birkák, éppen csak a fülünkbe nem lőttek egy színes műanyag izét. De készültem, nem vittem semmi olyat, aminek az idegenek általi tapogatása fájt volna, csak könyvet - ahhoz nyúlhatnak.

Nem pikírtkedem, mert összehasonlíthatatlanabbul udvariasabbak voltak, mint tíz éve, amikor a fogadó ablakok függönyeinek elhúzása után egy testes nő, összecsapta a kezét, s odaszólt a kollégáinak: "Come on guys, let's get rid off these people!" Mi pedig, a "people" ott ültünk, lenyelve a lenyelendőt, mert úgy, de úgy be akartunk jutni Ámerikába...

Már kedden megjöttek az útlevelek. Megint nem azt a vízumot adták, amit kértem (a múltkor turista vízum helyett bevándorlót adtak elsőre, mehettünk vissza reklamálni.) De most én jártam jól, hehe. Adtak tíz évre szóló business/tourist vízumot, úgyhogy tegnap este az jutott eszembe, hogy mivel már keresek, s "fussa", ha V. megy Seattle-be, megyek vele - akárhányszor is küldik. Nehogy már kihasználatlanul maradjon az a vízum...

Persze, azért várnak ránk még nehézségek, Zita barátnőm mesélte, az ellenőrzés kemény, ne érjen bennünket meglepetésként, ha alaposan átvizsgálnak.

***

Munka akad bőven, főleg, mert vészesen közeledik a Bálint-nap, s ilyenkor piros szívekből sosem elég. Az idén ezzel a kirakós szívvel indulok, bár nem sok megrendelés futott be eddig. Csinálok extra szíveket is, hátha valakinek az utolsó percben jut eszébe, hogy hoppá, kellene valami piros a kedvesnek...

A szélüket kihúzom piros cukormázzal, celofánba csomagolva, piros szalaggal kerülnek a vevő elé.

A kötéssel apránként haladok csak, de szépen alakul:

A bordó, izlandi fonalból készült sál sajnos, nem jutott el Argentinába, ahogy hittem. Bella fia ünnepek előtt szakított a menyasszonyával, így a lány nem kapta meg a sálat Karácsonyra. Visszavásároltam a sálat Bellától, s azóta már új gazdára talált az Üzemben. Az egyik állandó vevőnk vette meg, Maire, aki maga is köt, de még csak kezdő, s amikor meséltem neki a csipkemintákról, a gazda nélkül maradt sálról, kérte, mutassam meg neki. A tükör előtt aztán megállapította, hogy ez pont az ő színe, s már vitte is...!

Aprók

2011-02-02T19:38:00.008Z

Tegnap feloszlatták a Dáil-t (itteni parlament), erre ma hajnalra tele lett választási plakáttal a város. Valamint Dublin. Az egész ország. Szavazás február 25-én, amikor - remélhetőleg -, mi a tengerentúlon leszünk. Az ajtóra elmésnek szánt feliratot fogok tenni, hogy ne kopogtasson hiába rajta semmilyen jelölt, mert úgysem ér vele semmit.

Amúgy pedig meló. A sálat csak messziről csodálom, kötni majd később fogok.

Az idő napközben szép tavaszias, ma délután a hóvirágaim olyan szélesre tárták a szirmaikat (pedig nem sütötte őket a Nap), hogy már-már közöltem velük, ilyenfajta szélesre tárás kimeríti a "szégyentelen" fogalmát. 13 fok volt! Hajnalra pedig megint enyhe fagyot mond a levelibéka.

Már rókával is találkoztam egyik reggel a LUAS-megálló felé menet. Először azt hittem, kutya, ahogy a lámpa nyújtotta ellenfényben megláttam a körvonalát. A szél felőle fújt, így kissé habozva állt ott, hogy most féljen-e vagy sem. Én süket, nekiálltam ciccegni. Egy rókának! Két ugrással bent termett az út széli bozótosban, s már csak a megállóból hallottam kurta vakkantását, ami úgy hangzott, mint amikor egy igen rozsdás, bordás falú edényen valaki erővel végighúz egy kanalat. Éles, rövid vakkantás, de nekem ez is nagy élmény volt, sosem hallottam még élőben ilyet.

A hét a céges sütikkel telt, a jövő hét a Bálint-napi sütikkel fog telni. Hazatérésünk után majd nekiállok foglalkozni Anna és Peadar tortájával. A meghívót tegnap kaptuk meg, V. megígérte, hogy lejön az esküvőre...

Húsz nap és utazunk...?

2011-01-30T19:24:00.007Z

A hét gyorsan elment. Lassan hozzá kell szoknom, hogy kedden sosem tudok eljönni időben, és pénteken pedig jobb, ha nem is számítok rövid napra. 12 tortamegrendelésem volt, 13 órás műszak lett belőle. A végén már a szemem sem rezdült (pedig eléggé dühös voltam), amikor a főnököm délután felvett két újabb megrendelést, csak dolgoztam, mint a gép, hajtott az adrenalin. Lassan megtanulok ilyesmiket nyugodtan fogadni. A leginkább dekorált tortát hagytam legutoljára, s elmolyoltam felette, csak azért is! Legyen szép, nem számít, hogy múlik az idő!

Nagyon sok kiszállításos megrendelés van, legutoljára Edinburgh-ból telefonált egy férfi, hogy születésnapi tortát rendelne dublini ismerősének. Szombaton venné át a tortát, hol is talál meg minket? Minden közeli tájékozódási pontra csak hümmögött, végül kiderült, sosem járt még Dublinban. "Hol lesz a parti?" - kérdeztem, - "Mert ha gondolja, odaszállítjuk a tortát". "Csekély" 6.50-ért a Temple Bar egyik kocsmájába került a csokitorta, amiért ő roppant hálás volt. A kávézó közelében lévő irodákba 3.50 a gyalogos kiszállítás, a távolabbi helyekre egy skót biciklis futár viszi mindig a tortákat, sütiket, vele szerződése van a kávézónak.

Valamikor a nap közepén, amikor már főnököm is felajánlotta a segítségét, mert látta, hogy sok a meló, elkértem még két napot, vagyis egy egész hétig nem megyek dolgozni február végén. Most már csak az kell, hogy megvívjunk az amerikai követség sárkányaival, s mehessek V.-vel. Már a barátok által javasolt ajándékok nagyját is beszereztük egy mai bevásárlás során. Teljesen utazás-váró üzemmódban vagyok, a péntek este beeső rekord-sütimegrendelés sem vette el a kedvem az élettől. Dőljön csak a pénz! Kihagyott szabadnap, mi az nekem. Rászabadulok az első konyhafelszerelés boltra Seattle-ben, s kiszúrók között fogok röfögni, önfeledten... Komolyabb kirándulásra nem lesz időnk, bár barátaink már felajánlották, hogy egy környékbeli egynapos kirándulást megszerveznek nekünk, ha maradunk egy napot.

Ma - elvileg - sütni kellett volna, de inkább tartok munkás napot holnap, mint ma. A kötés csábítóan kacsintgat, szépen haladok vele, igazából nem bonyolult, már ismert szemekből áll.

Nesbo könyvét ma befejeztem. Igazán remek, izgalmas krimi volt, csak ajánlani tudom. Régen olvastam ilyen izgalmasat! Most - nem utolsó sorban a japán vonatkozás miatt - egy családtörténetbe fogok belekezdeni, Edmund de Waal tollából: The hare with amber eyes. Papírfedelű változatban vettem meg. A könyvnek valami igen érdekes tapintása van, mintha kicsit tapadós puha bőrből lenne a borítója, de nem az, papír. S mindjárt a belső oldalán egy színes fotó van, a könyv főszerepét játszó netsukék közül szerepel rajta pár. Fából vagy elefántcsontból készült apró faragványok a netsukék, a család egyik tagja 264-et gyűjtött össze ezekből a pici, művészi szobrokból, s amennyire tudom, a család történetének központi szereplői lesznek. Remélem, jó könyv lesz, nagyon dicsérik. Biztos Veletek is megesett már, hogy azért vettetek meg egy könyvet, mert egyszerűen jó volt ránézni, megérinteni... Ez is olyan, tapogatásra ingerel, nem utolsósorban a borítón lévő hófehér, apró nyúlszobrocska miatt is.

Úgy tűnik, a Maneki Neko eddig szerencsét hoz. Jó hét volt ez, eredményes. V. még időnként köhécsel, s álmában néha még szuszogva vesz levegőt, de folyamatosan "tömöm" Béressel és echinacea-cseppekkel, gyümölcsöt is rakok elé bőven, így talán már makkegészségesen, felpumpált immunrendszerrel vágunk neki az útnak.

Íme egy kép, a sálkezdeményről. Ha befejeztem, kimosva, kihúzva (vagyis formára "blokkolva") még szebb lesz.

Történések

2011-01-24T18:01:00.009Z

Egyelőre beteget ápolok - V. kiadós megfázással jött haza Japánból. Nem sikerült valami fényesen az út, már ami a privát részét illeti: mire mehetett volna várost nézni, már az ágyat nyomta. De azért az azt megelőző napokban hősiesen megkóstolt néhány ismeretlen tengeri herkentyűt, s volt szerencséje egy wagyu marha szelethez is.

Azt mondta, fura egy nép. Szeretik sok kis bizbasszal felcsicsázni a telefonjaikat, nem csak iskoláslányok, de felnőttek is. S nagyon-nagy tisztelettel üvezik az időseket.

Hozott nekem Maneki Neko-t is, az egyik (aranyfüsttel a fenekében - nem viccelek!) a mobilomon lóg, a másik, nagyobb, az ágy feletti polcról integet. Ez utóbbinak saját kispárnája van a feneke alá... Most ott van, aztán majd átkerül egy kevésbé feltűnő helyre, mert az uram nem bírja a képét.

Betegápolás közben belekezdtem az első tényleg csipkesálba. A fonal leheletvékony, mohair. Remélem, lesz olyan szép, mint amit Limara kötött. Ugyanazzal a mintával dolgozom, a Knitted lace of Estonia c. könyvből, de a fonalam jóval vékonyabb, mint amiből Limara stólája készült. S az enyém biztosan nem lesz kész 10 este alatt...

A villamoson Nesbo: The Snowman c. könyvet olvasom. Igen jó krimi. Izgalmas, ijesztő, ha nem kötne le a csipke, ezzel tölteném a szabadidpőmet. De most csak kis adagokban fogynak az oldalak.

A szombati éves meeting-en a piaci tagok megválasztották az új committee tagjait. Mivel már 3 éve vagyok titkár, most másvalaki kapta a megbízást. Újra szabad minden hétfőm, mehetek Trish-sel moziba.

S ezt még csak igen-igen halkan mondom, mert sosem tudni, nem tesz-e keresztbe az amerikai nagykövetség, de talán februárban sikerül egy rövidke út Seattle-be. Talán. A főnököm már rábólintott, most már csak a vízumot és a repjegyeket kell beszerezni. V. üzleti útra megy, én pedig megyek barátnézőbe. Ha sikerül. Kopp-kopp-kopp!

John és Bernadette - avagy egy szép karácsonyi történet

2011-01-16T20:59:00.016Z

Van egy zenés műsor az egyik ír rádióadón, Mooney's Tunes címmel, ahová be lehet telefonálni, kérni lehet egy dalt, s mindjárt el is lehet mesélni mellé, miért jelent nekünk sokat az adott szám. Egy Derek Mooney nevű ember vezeti/szerkeszti, meglehetősen népszerű, ismert személyiség. Ugyanennek a műsornak minden évben van egy karácsonyi koncertje, amit tavaly a viszonylag új Grand Canal Theatre-ben tartottak. S ott a koncert során fellépett egy ember, akit én is ismerek szegről-végről, az Üzemnek köszönhetően.

John ablakmosásból él. Dublinszerte mossa az ablakokat, cégeknél, magánházaknál. Alacsony, kopasz, igen bőbeszédű, középkorú férfi, Pioneer - ami az itteni római katolikusok között azt jelenti, hogy nem iszik, nem dohányzik. Szenvedélye az íjászat, mindig elmesélte, hova mentek versenyre, rendszerint nyert is. Minden péntek reggel jön az Üzembe, tíz perc alatt kívül-belül letisztítja az ablakokat, utána kap egy kávét, s ha van idő, csevegünk kicsit. Még Sebastian mesélte el nekem, hogy John pár éve beadta az adatait az itteni Adoption Agency-nek, amely az örökbefogadásokat intézi, illetve örökbefogadottak hozzátartozóit kutatja fel, s lám, bő 7 hónapja kiderült, hogy John-nak van egy testvére, aki Floridában él.

Azt, hogy örökbefogadott, régebben is tudtam, mesélte, amikor egymás családtagjairól esett szó. De hogy keresi vagy keresni fogja a rokonait, arról nem szólt.

December elején azzal jött be, hogy képzeljem, fel fog lépni a koncerten, mégpedig egy Song for Bernadette című Leonard Cohen-számmal. Ezt ő már nagyon régen hallotta, s akkor annyira megtetszett neki, hogy megvette lemezen, s azóta is énekelte baráti-családi társaságban. S mindjárt el is énekelte nekünk, ott az Üzemben, a meglehetősen megdöbbent kettő darab vendég füle hallatára. Egészen jól sikerült az előadás, fel mertem tételezni, hogy nagyzenekarral még jobban fog hangzani.

Na, de mi az apropója ennek a fellépésnek, hiszen "csak úgy" nem hívnak meg oda senkit, kell valami érdekességnek is lennie a dal kapcsán. Erre John elmesélte, hogy amikor 7 hónapja megkeresték, hogy tudassák vele, hogy mindjárt két testvérére is akadtak az örökbeadott gyermekek között az adatai alapján, kiderült, hogy az egyik nővére neve: Bernadette. S mivel John abban a kocsmában is tisztítja az ablakokat, ahol Mooney gyakran ebédel, egy alkalommal a mindig mindenkivel szívesen szóbaálló John elmesélte neki a dal, és a nővére nevének történetét, s Mooney ezek után hívta meg a karácsonyi koncertre.

John mondta nekem, ha érdekel, az egész koncertet leadják Karácsony napján, hallgassam meg. Meg is tettem, s már a dal közepén telebőgtem két papírzsebkendőt, mert szinte láttam magam előtt, ahogy lehunyt szemmel, akárcsak az Üzemben, kissé reszketegen, nagyzenekari kísérettel elénekli a dalt. Az éneklés előtt Mooney összefoglalta John történetét, úgyhogy eleve szipogással indult az előadás :-) Mármint a részemről.

A dal végeztével Mooney elmondta, hogy meglepetése van. Megkereste az Aer Lingust, s sikerült elérnie, hogy azok adjanak két ingyenjegyet John-nak és a feleségének, hogy Floridába utazhassanak, hogy John nővérével személyesen is találkozhassanak.

Tapsvihar. Szem nem maradt szárazon. Majd Mooney mondta, hogy most csinálnak egy fotót a jegyek átadásáról, de izé, azokat kint felejtette, mindjárt hozza őket. Majd visszatért - de nem a jegyekkel, hanem kézen fogva hozta magával Bernadette-et!

Ideje volt a harmadik zsepit is telebőgnöm...

Maga az éneklés nem, de ez a jelenet fent van a Youtube-on, mert Bernadette megérkezéséről tudott John családja, ugyanis Mooney megbeszélte az ötletet John feleségével, s csak az ő beleegyezése után intézkedett Bernadette-ék ideutaztatásáról. A koncert idején Bernadette már 3 napja a férjével együtt a Four Seasons vendége volt, s Mooney személyesen kísérgette őket a városban.

Szép történet.

De nem egyedülálló. Annakidején rengeteg megesett lányanya gyereke került - az anyák beleegyezésével vagy anélkül -, lelencházba, s onnan adogatták őket örökbe, akár külföldre is. John kamaszkoráig azt hitte, hogy a gyerekek a "nagy házból" kerülnek a szüleikhez, fogalma sem volt róla, hogyan fogan-születik egy gyerek. Egy ideig Kilkenny-ben volt lelencházban, majd onnan került Dublinba, végső örökbefogadóihoz.

Kiderült, van egy testvérük, egy lány, aki 18 évesen meghalt, s akinek a sírját Sutton temetőjében találták meg, ő és Bernadette. Mesélte, hogyan bolyongtak a térdig érő hóban, a decemberi hidegben... Amúgy a műsornak, a később megjelent képes újságcikkeknek köszönhetően sokan felismerték őket, ha kocsmába-vendéglőbe mentek enni, valaki mindig odajött hozzájuk, hogy csak nem ők azok a testvérpár, akik most találtak egymásra? Az egyik kocsmában a kocsmáros odaaadta nekik ingyen a különtermet, csak hogy zavartalanul ehessenek... Hozta nekünk is megmutatni a sok xeroxozott cikket, ahol mind ott a kép a boldogan egymást ölelő testvérpárról.

Akit érdekel, megnézheti John-t a Youtube-on, vagy meghallgathatja a velük készült hosszabb interjút (innen lehet letölteni a december 20-i adást), ahol részletesebben is elmeséli örökbefogadásuk történetét. A szüleiket keresik, de nem találtak még rájuk...

Megnéztem most újra a felvételt. Megható. Ideje megtölteni a negyedik zsepit is :-)

Kedves Emese és Laci!

2011-01-13T19:44:00.002Z

Ma rádöbbentem, hogy a próbafülke hármas tükrénél, és erős neonfényénél nincs őszintébb kritikus.

De azért az utolsó marcipán szaloncukrokat még megeszem, annak örömére, hogy ma hosszú keringés után megkaptuk a karácsonyi lapotokat!

Év eleje, sebtiben

2011-01-10T19:38:00.001Z

Bocsánat, minden rendben, egészségileg is, újra munka, újra koránkelések, de nem volt ihletem írni. Néha leültem, de erőltetettnek tűntek az első sorok. Mindenesetre ha az íráskészségem még nem is tért vissza egészen, már tökéletes magabiztossággal intézem a kávézó megrendelési levelelezését, még nyaraló főnököm helyett. Írásban és telefonon is.

Sőt, odáig fajult a dolog, hogy egy munkanap közepén elmerengtünk, vajon mi lenne, ha haza sem jönne, csak az aláírt csekkeket küldené. Heaven :-) A mexikói születésű, de amerikai neveltetésű Aniz, aki ismét a kávézóban dolgozik, s akivel igencsak jó most a kapcsolatom, reggel nézi meg a maileket, munkába menetel előtt, én este. Aztán intézkedés. Így legalább minden fontos info eljut hozzám a rendelésekről, s alkalomadtán tudok a vevővel beszélni, mint pl. ma, egy Tiffany-s doboz alakú torta megrendelése kapcsán. Remek érzés, kár, hogy a héten vége, főnökünk visszajön.

Talán a fentiekből kiderül, hogy a dolgok ugyanúgy folynak az Üzemben, mint amikor eljöttem. Ugyanúgy vannak fennakadások, félinfók, kifizetetlen csekkek miatti pirulások a beszállító előtt - s azok nem nekünk köszönhetők. Sajnos, főnököm igen szétszórt, még ünnep előttről elintézetlen kifizetések, megválaszolatlan mailek maradtak ránk. De Aniz az első napokban ezeket is lerendezte, és a maileket nézem rendesen. Szerencsére a csapat remek, sokat beszélgetünk mindenféléről, röhögünk, fennhangon is időnként, valamint remek kávékat kapok, néha kéretlenül, hogy menjen a munka :-) Sőt, ha ebédelni akarok, remek salátákat készít a szakács srác! Akit egyébként mindenki imád, mert igen kedves és segítőkész, s nem mellesleg majdnem úgy néz ki, mint Jake Gyllenhaal. Galway-i akcentussal, haha.

Nem áll szándékomban éves összefoglalót írni, legyen elég annyi, 2010 olyan volt, mint 2002, amikor mélypont volt, és aggodalom szeptembertől novemberig. Most a TIA miatti pánikon kívül csak az anyagiak okoztak gondot, nem lógott olyan vékony hajszálon a fejünk felett a kard, mint akkor. Mert 2002-ben, ha szerencsés módon nem lett volna újra állásunk, az országot is el kellett volna hagynunk.

December elején 10 éves évfordulóját ünnepelte a webnapló/blog. Megveregettem a saját vállamat. Sőt, éppen ma írta egy ismerős, hogy tíz éve kapta tőlem az első hasznos infókat az országgal kapcsolatban, s ezt olyan kedvesen köszönte meg, hogy bőven kárpótolt azok hallgatásáért, akiktől még egy kösz-re sem futotta a leveleimért cserébe. Pedig volt olyan kérdés, aminek alaposan utána kellett járni! Kávézóbeli kliens is akad ilyen, de szerencsére a többség hálás a sütikért.

Nem sajnáltatom magam, ez nem újdonság, más is panaszkodik, aki hajlandó rászánni az időt, és tanácsot, tapasztalatot adni-megosztani - gyakorlatilag bármivel kapcsolatban.

***

A hónak nyoma sincs már, zöld és kissé megviselt minden. Teljesen elfagyott muskátlik barnulnak a cserépben, a hanging basket romokban, le kellene akasztani már az ajtó elől, mert roppant elhanyagolt. Mintha egy száraz kupac kóró lógna a helyén. A rózsáim ellenben leveleket hoznak! A kiskertben Maska kitartó kapirgálásai ellenére is bújnak ki a virágok, amelyekért azért aggódom, mert január-február hidegnek ígérkezik. De ma például egész nap esett az eső, s talán az átázott föld miatt is tavaszillat volt a levegőben. Éjjelre pedig enyhe fagyot jósolnak.

Ismét járok moziba hétfőnként Trish-sel, mert jó filmek voltak és lesznek. Erőt veszek magamon, és gyalog megyek. Torna is tervbe van véve, és odafigyeléses étkezés. Az ünnepek alatt igencsak sokat söröztünk, főleg Paulanert és - miután Medve bemutatta nekünk -, Weihenstephanert ittunk. De a hétvégén már fehér bort vettem, abban kevesebb a kalória :-)

A piacra való sütésnek mondhatni vége, csak megrendelésre sütök dekorált sütiket. Szombatonként erőt kellene vennem magamon, és fel kellene kelnem, hogy az utolsó nagy vásárlásból maradt 10 kiló kenyérlisztet apránként elsüssem... Inkább kézimunkákban gondolkozom most. A szokásos lendülettel beszereztem három, igen mutatós könyvet a csipkekötésről (sálak, kendők, stólák), ezekből fogok majd nézni magamnak "projektre" valót. Az egyik észt mintákat/módszereket ismertet, a másik a viktoriánus kor kézikötőit és az azok által kitalált mintákat dolgozza fel, a harmadik modern darabokat is ajánl. Évekre el vagyok látva.

Az egyszerű, csíkos babatakarót befejeztem, tulajdonosa most a hétvégén látta meg a világot :-) Van még egy félig kész csipkesálam, azt befejezem - vagyis remélem, hogy kibírom, és be bírom fejezni, mielőtt türelmetlenül elrohanok a fonalas boltba, hogy megvegyem a mohairfonalat az első stólához...

V. tokiói útja vészesen közeleg... Szerencsére nálunk tapasztaltabb világjáróktól kapott/kap tippeket, mit kell enni, hol és mi a neve. Egy teljes hétig lesz távol. Próbálok/unk nem aggódni. Nem szeretjük az egymástól való távollétet.

***

Természetesen nem felejtettem el a verseny nyerteseit! Azóta Geszt kilétére is fény derült. Kérem a boldog nyerteseket, írják meg, ha van valamilyen speciális kívánságuk a Zöld Szigetről, ha nincs semmi, akkor saját elképzelés alapján állítom össze a nyereménycsomagot.

S adós vagyok a karácsonyi történettel is... De az maradjon legközelebbre!

Ma már

2010-12-30T18:24:00.002Z

... dolgoztam. Kicsit. 3 órát. Nem volt jó. Nem tudom, hogyan fogom érezni magam az első igazi munkanapon, de talán a munkatársak jelenléte segít egy csöppet újra "életre kelni", s elhagyni ezt a szünetelős életérzést.

Karácsonyi punny

2010-12-27T21:33:00.005Z

Tart az ünnepi punny, de azért már becsúszott egy rendelés (a kávézónak is, amit elvállaltam, bár hivatalosan zárva vagyunk) - ha már az egyiket lesütöm, a másik is belefér.

Egy horgolt babatakaróba fogtam volna ma bele, de a minta kifogott rajtam. Vagyis a mintával még megbirkóztam volna, de valahogy mindent elrontottam az elejétől. Túl szoros lett az első sor, rossz színnel kezdtem - a negyedik sor után rosszkedvűen fejtettem le. A képen csudásan néz ki, de az én kezem munkája a közelébe sem ért. Lehervadva mentem netezni inkább. Majd horgolok valami csíkosat, amit biztosan tudok, ami biztosan szép lesz.

Blogokat nézegettem. Limaráéra kattintottam, hogy megnézzem, mit süt mostanság. Aztán az egyik kommentelőjének bájos képe (az egy időben nagy sikerű táncos kiscsibe) képére kattintottam kiváncsiságból. Hm, egy fotózó hölgy. Nézek lejjebb az ő bejegyzései között, s egy ismerős név üti meg a szemem: Postershop. Nahát. Az a Postershop lenne?

Bizony az. A testvéremé:

http://csibefotozgat.blogspot.com/2010/11/dicsekszem-egy-icipicit.html

A világról végleg bebizonyosodott, hogy megdöbbentően kicsi. Körbe-körve járva megtaláljuk hamar az ismerősöket, rokonokat. Körtánc!

Aztán van még karácsonyi érzelgős történetem is, de azt majd legközelebb. Megyek babatakarózni.

Boldog Karácsonyt

2010-12-24T18:42:00.006Z

kívánok a Dropping Well kocsma vizilovának fotójával. Igen, az ő, az elmúlt héten esett hó és a Mikulásöltözet leple alatt :-)

Ha ez mind elolvad, úszni is fog!

A másik izgalmas hír

2010-12-20T22:27:00.004Z

pedig az, hogy az uram Tokióba utazik egy hétre január elején. Üzleti út, nem szórakozás, sajnos. Ha az lenne, mennék vele! Már most irigykedem, de munka miatt nem tarthatok vele sehogysem. S ha mehetnék is, annak sem lenne sok értelme, mert én vele akarnám élvezni a dolgokat, nem egyedül.

Majd küld sok képet, s szösszenet-írásokat.

Amióta kiderült, hogy megy, Japánban, Tokióban élő magyarok blogjait keresgélem-böngészem, etikett- és egyéb kulturális kérdésekben merülök el (évekkel ezelőtt kiváncsiságból beszerzett kulturális szótár segítségével), útikönyvet lapozgatunk - hátha belefér az idejébe egy kis városnézés-szerű... S blogkeresgélés közben felfedeztem egy illetőt, akinek bő tíz éve fordítottam, s aki, jé, megint Japánban él... Amikor dolgozni kezdtem neki, éppen hazatért onnan. Kicsi a világ...!

Az uram helyett is izgulok. Többedmagával megy, eltévedni nem fognak. Tényleg annyira fontos a protokoll? Milyen a közlekedés? Zajos, sűrű városnak írja le Tokiót mindenki, akivel eddig beszéltem, s járt már ott. Mit fog enni? Milyen finomságokat kóstolhat meg? Kobe-marhát? Halféléket nem eszik... pedig ott aztán lenne mit!

Könnyen beszerezhető ajándékként pedig erre esett a választásom. Ideje nem lesz, ezt pedig érzésem szerint a reptéren is beszerezheti :-)

***

Amúgy pedig kevés ráérős időmben megint egy Iréne Némirovsky-regényt olvasok, All Our Wordly Goods címmel (Földi javaink?), s megint csak elámulok a tehetségén. Nagyon tetszik.

S az elmúlt órákban leesett 7 centi hó, kétszer söpörtem-sóztam a ház előtt, s reggel munkába kell mennem... Látványnak gyönyörű, de az íreknek akkora stressz és gond ez a kevés hó!

Eredményhirdetés!

2010-12-20T21:57:00.005Z

Nem húzom a dolgot, megvan a nyertes. Ma este elkészültem az utolsó házzal is. Több, ha megfeszülök, sem fér az időmbe, tehát a verseny hivatalosan is lezárva. A piaci tombola-tárgyként bedobott házzal együtt 10 darab készült (recesszió van, csodálkoztam is a húsz feletti saccokon!). Tehát a nyertesünk

ERIKA

illetve névtelen látogatóm,

"GESZT".

Ők azok, akik az elkészült házak számához legközelebbi darabszámra tippeltek.

Az ajándékcsomag majd januárban indul útjára, addig is ha van valami ír kajakülönlegesség (olyasmi, ami bírja az utazást), amit szeretnétek a csomagban tudni, írjatok. Geszt, kérlek, névvel +címmel jelentkezz az emailcímemen.

Gratulálok Nektek!

Nyereményjáték - megint

2010-12-15T21:22:00.006Z

A "polgári lét kis köreihez" híven hagyományt teremtek, és idén is elindítom a "hány mézeskalácsházat csinált Moni Karácsonyra?" c. nyereményjátékomat (bejegyzés alján olvashatók a tavalyi játék részletei). Most nincsenek zavaros feltételek, mint tavaly, csak minden elkészült ház számít, az is, amit elsőként csináltam, a piacnak, tombolatárgyként. Segítség annyi, hogy az elmúlt hétvégén ötöt raktam össze. Alant a megjegyzéseknél lehet tippelni, a boldog nyertesnek pedig majd ír finomságokkal töltött dobozt küldök, függetlenül attól, hogy itt él-e, vagy a világ valamely más sarkában :-)

Jó tippelést mindenkinek, rendszeres és rendszertelen olvasónak egyaránt!

(Apropó, így visszaolvasva látom, hogy egy éve Karácsonyra Csibikének kívántam kisbabát. S lőn. Azóta a már kéthónapos Andrist nevelgeti. Megrendelésre szívesen kívánok másnak is hasonló boldogságot :-))

Közlemény

2010-12-12T22:30:00.002Z

Munka miatt a blog szünetel.

Most locsifecsi helyett muszáj a felhalmozódott megrendelésekre koncentrálni.

Medvének and Co.

2010-12-07T20:42:00.004Z

szeretettel:

Abszolút tojásmentes cucc, Bocsok is fogyaszthatják. Az én cukros-lisztes-tojásos házam helyett. (Forrás: www.szanalmas.hu)