Hello február!

Egy-két fagyos nap után megint kellemesen langyos lett az idő, már ha a 10 fokot annak lehet nevezni, és lassan megszokom, hogy már virágoznak a mini nárciszok. Szép kis színfolt az ajtó előtt. A medvehagymák kétcentisek. A madarak - különösen egy vörösbegy -, sokszor tart csodás koncertet hátul a kertben, felül egy kiugró ágra,  meglepően erős hangon énekel. A mókusokkal meddő harcot vívok, eddig akárhová akasztottam az etetőket, elérték, leverték, fel- vagy leugrottak rá... Feladom! 

Múlt héten pár napig volt valami fehér réteg a hegyeken, fagyott is, néhány alkalommal menteni kellett az odacsődülő, havat csodáló embereket kocsistul, de más fennakadás nem volt. Fennakadás inkább az íráshoz való kedvemben volt, mire leültem a gép elé, pöntyögni, elment az ihlet. Bezzeg séta vagy vásárlás közben fejben milyen jókat fogalmaztam, csak éppen leírni nem volt kedvem.

Ma reggelre leengedett az egyik hátsó kerekem. Még jó, hogy tegnap sikerült megcsinálnom a nagybevásárlást sütős hozzávalókból. Mint egy megriadt egér, nézegettem, s most várom V. problémamegoldó hívását Berlinből (éppen ott van dolgozni), hogy hogyan tovább. Persze, felhívhatnám a biztosítót, hogy mi a teendő, de abban bízom, a férj megmondja, kihez forduljak, mert van egy gumis a városban, aki már mondhatni, ismeri az autókat, csak nem tudom, kijön-e, vagy hogyan is megy ez.

Utálom, amikor ilyen ostobán állok egy probléma előtt, s tettek helyett remegő kézzel sms-ezgetek. Gyors megoldásnak persze ott van V. autója, Lola, amihez még nem nyúltam, mert automata, s - naná - félek tőle, hogy jaj, hogy kell az ilyet vezetni?! Pedig állítólag könnyebb, mint a váltóst. De aki nyúlbéla...

***

Ugyanígy remegő kézzel érkeztem meg Bath-ba, majdnem két hete, mentem, pár órás okításra, hogy megtanuljam, hogyan csináljak jó croissant-t. Mivel Bertinet nem fog tartani több órát idén nyártól, mármint hozzám hasonló földi halandóknak, s csak céges meghívásokra megy el, V. mondta, most menjek, amíg még lehet. Nemrég találkoztam Jankával, aki mondott egy-két fogást, s láss csodát, sikerült is szebben laminálnom a vajas tésztát, s szép puffadtra sütni a pain au chocolat-okat. Amikor teljesen megkeltek, lefagyasztottam őket, s reggel forró sütőben szépen megsültek. Hű, de boldog voltam! De a croissant-ba nem mertem még belevágni, hiszen korábban ilyen alakzatok sikeredtek a feltekert tésztából:

Tavalyi próbálkozásom

Ez már alakult, de még mindig nagyon messze volt az igazitól

Azzal hízelegtem magamnak, hogy a tészta elfogadható, most már csak ("csak") a formázást kellett gyakorolnom, megtanulnom, mert annak is vannak trükkjei, s akkor összerakom a sok tudást, amit ismerős pékektől, cukrászoktól felszedegettem, s amit majd megmutat nekem Bertinet, és aztán olyan, de olyan croissant-okat sütök, hogy még...

Korai kelés és autózás a reptérre, így kezdődött a kaland. Mondanom sem kell, alig aludtam. A telefonomon már ott volt az app, rajta a letöltött beszállókártyám a QR kóddal, s így egyből mehettem a kapuhoz. Megdöbbentően nagy tömeg állt e korai órán a biztonsági ellenőrzésnél. Ilyen kiírás fogadott: a biztonsági ellenőrzés jelenleg kb. 25 perc alatt folyik le. Húha... Mondanom sem kell, hogy futva tettem meg a távoli kapuig az utat, s alig értem oda, már szállhattunk is be.

Vagyis szállhattunk a géphez minket kivivő buszra. 6.50-es indulást elfelejthettem. Álldogáltunk a buszon, a nyitott ajtón besüvítő hideg szélben, s csak vártunk... s csak vártunk... Míg végül csak megérkezett egy ifjúsági boxcsapat, melegítősen, csicseregve, komor arcú utasok nézték őket, szúrós tekintettel, köztük én is, mert a fene egye meg...

15 perces késéssel indultunk, s bár szorult a gyomrom, s hiába volt szép a napfelkelte, elaludtam. A hangosbemondó ébresztett, így megnézhettem leszállás közben Bristolt, a reggeli szürkeségbe burkolódzott város szélén a karácsonyfaégők sorát: a leszállópályát. Aztán sietés a kijárat felé, korgó gyomorral a reptéri boltocskában felváltottam a pénzem: vettem reggelire valami borzalmas sütiszeletet vízzel. Aztán ügetés ki a reptér elé, ahol azonnal megláttam a Bath-i buszt. Néztem körül, hol van taxi, hátha azzal kellene inkább menni... mert féltem, hogy a lassúdad és a weboldaluk szerint minden görbe fánál megálló busz nekem túl későn ér be Bath-ba. De a sofőr megnyugtatott, hogy ugyan sűrű a forgalom, de 1 ó 10 perc alatt odaérünk.

Megreszkíroztam. Végig nézegettem, merre járunk, s Bath-ba beérve, a Google Maps-en belőve, hol állunk meg legközelebb a sütődéhez. Ott leszálltam, s futás az épület felé. Így sok év után is ismerős volt a kis tér a rengeteg zöld fával, a Jane Austen Múzeum bejárata, aztán egy kis szűk hátsó utcácska lépcsővel, s máris ott álltam az épület előtt. A táblája kissé meggyötörtnek tűnt, muszáj volt (megint) lefotózni. Ott már álldogáltak páran, de mivel a tábla azt állította, az iskola zárva van, nem mertem a kilincset megpróbálni.

(A szinte napra pontosan 7 éve elvégzett kenyeres tanfolyamról itt írtam: https://kisrumpf.blogspot.com/2012/01/bath-es-bertinet-i.html)

Végül, mivel már 10 óra lett, az egyik álldogáló merészen benyitott, s végül így kerültünk az épületen belülre. Bent kövérkés, igen vidám, közvetlen hölgy fogadott minket. Jaj, hogy elfeledték átfordítani a Zárva táblát, bocsánat... Átöltözés, ismerős környezet, ugyanaz az elrendezés a kabátoknak, cipőváltás, kezdtem lazítani, kiengedett a gyomrom, itt vagyok, beértem. ITT VAGYOK!

Lentről az okító videókból már ismerős erős francia akcentusú hang bíztatott valakiket kávéivásra. Lementem, bögrével kezükben álldogáló emberek, középen a mester maga. Bemutatkoztam. Bertinet rámnéz: "Maga már volt itt..." "Igen, kenyeres kurzuson, azóta is sütök.." - motyogtam büszkén. Vagy az arcmemóriája jó, vagy ez egy nagyon megnyerő fogás, hiszen csak a névlistát kell megnézni, hogy kiderüljön, ki járt már itt. Kávét kaptunk, aztán kötényt, s végül névcimkét ragasztott ránk a mester. Utána további kávé és kenyér majszolása közben mindenki bemutatkozott, s mondott pár szót magáról. Naná, hogy elmondtam, hogy azóta nálunk igen ritka vendég a bolti kenyér, mióta itt jártam, s hogy árulom azt a csekélyke számú, de annál nagyobb büszkeséggel elkészített kovászosaimat, amikhez az alapokat itt tanultam meg. Legtöbben vagy teljesen kezdők voltak croissant terén, vagy néhány elszúrt próbálkozás után döntöttek a tanulás mellett. Volt, aki az előző napi kurzusról maradt itt.

Meghallgattuk a croissant állítólagos eredetét, pár dolgot a vaj fontosságáról (legyen 80 vagy afeletti zsírtartalmú, ), a croissant alakjáról, mely jelzi, hogy vajjal vagy margarinnal készül-e (utóbbival könnyebben kezelhető lesz a tészta, olcsóbb, de kevésbé ízesebb, s az ilyen croissant félhold alakú). Megtapogathattuk a kikészített vajat, s aztán megnéztük, hogyan készül az alaptészta. Élesztős készült, bár mostanában a kovásszal készült croissant-t favorizálják egyes körök. Utána - mivel ennek érnie kell azért pár órát -, négyesével mehettünk egy-egy asztalhoz, s közösen géppel kikeverhettünk egy ún. édes tésztát, a többi sütihez, addig a croissant alaptésztája csendben érett.

 A 7 éve megcsodált hiperszuper Kenwood gépek helyett most KitchenAid keveri az édes tésztát. KitchenAid-ek vannak és Miele sütők: ezek a cégek szponzorálják az iskolát.

Gyorsan felejtek, így már most keverednek bennem a dolgok, lényeg, hogy rengeteg információt és segítőkész tanácsot kaptunk, s persze, mindezt humorral és rengeteg franciás megjegyzéssel megspékelve. Bertinet még műhelytitkokat is elárult két olyan nőnek, akik kis sütödét szeretnének nyitni, s még sosem sütöttek croissant-t. Nekik elmagyarázta, hogyan tehetik kifizetődővé a sütést (elárulom, a gépi tészta nyújtása megkönnyíti az előállítást, és olcsóbbá teszi a folyamatot.) Javasolta nekik, hogy mennyi tésztával dolgozzanak egyszerre, csináljanak többféle péksüteményt a tésztából, ahogy mi is gyakoroltuk aznap: Pl. a mazsolás tekercset, aztán hajtogattunk belőle kis fészekszerű négyszögletes süteményt, amibe édes krémet raktunk és félbevágott barackot... Még a maradék, levágott tészta felhasználására is volt ötlet.

Megtanultuk, hogyan kell kézzel és géppel kidolgozni az édes tésztát, hányféle süti készíthető abból. Hogyan kelesszük, hogyan lehet fagyasztani, formázás, hajtogatás, töltelékek elkészítése. Közben kávészünet, falatkákkal, amit arra használtam, hogy beszélgessek az egyik segédjével, aki amúgy szakács volt. Az asztaltársaimmal is beszélgettem, de az az igazság, egyikük annyira arrogáns nő volt, hogy elvette a kedvet a csevegéstől, legtöbbször hagytam hadd nyújtsa a tésztát egyedül, mert annyira okoskodott, belenyúlt a munkámba, hogy elment a kedvem attól, hogy vele dolgozzak. Még Bertinet szóhasználatát is kijavította, holott egyértelmű volt, miről volt szó, de azért ő félhangosan megjegyezte, hogy tévedett, rossz szót használt. 

Inkább pár kép:

 Fahéjas süti készül

 Fonással készülnek ezek a fahéjas-cukros sütik, hamarosan kipróbálom őket. 

 Először csak nézhettük hogyan kell feltekerni a tésztát

Aztán végre sorrakerült a croissant tészta, eljött a várva-várt formázás: Bertinet mindenki kezemunkáját ellenőrizte, újra és újra megmutatta, hogyan kell a tésztát méretre vágás után óvatosan feltekerni: az első hajtás után el kell kezdeni nyújtani a tészta hegyes végét... ennek a fogásnak a segítségével lehet szépen feltekerni. Ezt már mondták nekem, de sosem próbálkoztam vele, így az első, még segítség nélkül feltekert croissant-om elég bénácska lett:

 Hátul, középen az első próbálkozásom.

Kisülés után látszik, mennyire sokat számít a tészta nyújtása és a helyes formázás: a hibás darab alul, középen szégyenkezik.

Elnyílt a szemem: a tészta meglepően remekül nyúlt, érdekes volt először érezni ezt az engedelmes nyúlást. Vékonyabbra nyújtottuk, mint szoktam odahaza. Aztán amíg a polcon, nylonburkolat alatt keltek a felsorakoztatott croissant-ok, és a különféle péksütemények, mind a kezünk munkája, addig kisütötte nekünk a mini fánkokat,  aztán ebédeltünk. Közös terítés után az egyik édestészta adagból készült "tésztahéjban sült sajt" nevű fogás (a megjelenés előtt álló könyvéből való a recept, naná) került az asztal közepére, mellé többféle saláta, mindenféle kenhető húspépek, kenyér, uborka, s persze, borok. Ekkorra már kezdtünk pilledni, tele lett a fejünk tudással: apró fogásokkal, trükkökkel... S már majdnem fél négy volt, mire kisült az utolsó adag csodásan felpuffadt croissant. A többi süteménnyel együtt egy nagy asztalra kerültek, csinosan elrendezve fotózáshoz, sok zacskóval, hogy onnan válogassunk belőlük majd hazamenetel előtt. 

Mindenki jóllakottan beszélgetett, ismerkedtünk, terveinket, tapasztalatainkat meséltük, kudarcokat vagy sikerélményeket a konyháinkból. A velem egy asztalnál gyakoroló férfi válás után volt, felesége/lánya Ausztráliában maradt, mesélte, a fiával együtt szoktak sütni, s ennek nagyon örült, mert szerinte manapság a kamaszokat nem érdekli a sütés/főzés. Idővel különféle ízesítésű májkrémeket akar gyártani, amolyan méregdrága, csinos üvegecskében eladhatót. Elhintette, hogy egy skót vízierőműben van érdekeltsége... Mik vannak. A másik asztaltársam régebben sokat sütött, de a croissant kifogott rajta, Bath-ban lakó lányát látogatta meg, egybekötve a foglalkozással. Később elkérte a fotóimat, s utána küldött egy képet a maga sütötte péksüteményekről: irigylésre méltó sütik sorakoztak a tepsin. 

Még az arrogáns hölggyel is váltottam pár mondatot, de főleg ő beszélt. Hangosan. Kint, a műhely végében lévő utcán elment néhány egyenruhás fiatal nő: mint kiderült, a Bath-ban lévő Norland nanny-képző növendékei voltak. Ők azok, akik meglehetősen borsos bérért dolgoznak gazdag háztartásokban, a nemesi családok, a "felső láthatatlanok" és újabban az arab sejkek és orosz oligarchák háztartásaiban. Ez a  hölgy azonnal elmesélte, hogy a képző befejezése után egy-két évet gyakorlatként olcsóbban dolgoznak a növendékek, s ő ilyen nanny-ket szokott alkalmazni, s ahogy mondta "nálunk mindig volt Norland-nanny a gyerekek mellett". Az asztal mellett ülők arca sokatmondó volt.

Szerencsére nem csak a vagyon és annak hiánya volt téma, volt, aki még Írországról is kérdezett - Brexit nem került szóba. Elmenetel előtt még lehetett vásárolni mindenféle sütős eszközökből az emeleten, muszáj volt beszereznem ezt-azt. Volt, aki az iskola kovászából kért, kis pekedliben kapott rozs- és sima kenyérliszt alapú kovászt. Annak idején én is hoztam, s sikerrel meg is öltem szegényt. Aztán lassan szétszéledtek az emberek, mindenki ment búcsúzkodni, francia módra, puszi-puszi, Bertinet sok sikert kívánt a résztvevőknek, see you in 10 years, mondta nekem, amit nem értettem, talán az maradhatott meg benne, hogy mondtam, 7 éve voltam itt.

Aztán siettem át Bath belvárosán egy Lakeland nevű boltba, mert emlékeztem, hogy ott vettem annak idején kiszúrókat. Meglepően sok hontalant láttam, akkor kezdtek elvackolni éjszakára a zárófélben lévő boltok előtt. Hamar felmarkoltam pár új kiszúrót, s aztán megint csak sietés a korábban kinézett buszmegállóba. Olyan elmélyülten üzengettem V.-nek nagy lelkesen a napról, hogy majdnem elhúzott mellettem a busz, riadtan ingetettem neki, s mázlimra meg is állt, áldja meg az ég. 

Innentől már minden ment szépen a maga útján, nem kellett rohanni, csak a leszállásunk volt kissé dobálós, az erős szélben. Feldobva nyújtottam át az útlevelem a hivatalnoknak, örültem, hogy a sok kiszúró és az iskolából hozott pengék és fémeszközök sértetlenül bejöhettek velem az országba. A hivatalnok épp csak belepillantott az útlevélbe, asztalán kinyitott vaskos kémregény várta, hogy elfogyjunk és olvashasson tovább a következő gépig: "Good evening, Monika" - adta vissza az útlevelet. - "Welcome."