A megválás művészete

Családunkban Apu az, aki nehezen válik/vált meg dolgoktól. Majd valamire még jó lesz az az izé. Talán már meséltem, hogy egyszer régen különböző háztartási dolgok papírdobozai hónapokig gyűltek a szekrény tetején, aztán egyszer szoborrá ragasztotta őket össze, s még címet is kapott az alkotás: Fogyasztói Társadalom Numero Uno. Az alkotás sokáig porosodott a szekrény tetején, aztán alighanem a kályhában végezte.

Egyik kedvenc írónőmnek van egy regénye, amelyben a főhősnek ki kell üríteni a családi házat. Segítségül hív egy nőt, akinek az ilyen szelektálásos nagytakarítás az üzlete. Azok a bekezdések, amelyek leírták, hogy a nő szépen apránként hogyan vág ki minden általa feleslegesnek ítélt dolgot, no, az nagyon megviselt. Hogy ez milyen nehéz. Megválni dolgoktól.

Engem is ezzel vert meg a sors. Nem csak hogy nehezen tudok befejezni egy vitát, okoskodom, rágódom rajta, és még az utolsó szó után is mondanék valamit, de a dolgoktól, tárgyaktól sem tudok megválni. "Valamire jó lesz." "Olyan kedves emlék." "Talán még belefogyok." "Ezt még tőled kaptam." "Ebben a sütim képe van." "Talán majd még megfőzöm." "Ebből majd még kötök." Pl. a kamrában van egy kilónyi borzalmas színű zöld fonal, műszál, még Magyarországról hoztam (miért is?), már a jótékonysági bolt is húzta rá a száját, mert ott "a hölgyek gyapjúból kötnek". Ezt konkrétan most azért őrizgetem, mert az Innocent és az Age Action Ireland egész éves kötős kampányba kezdett (amolyan egész éves Big Knit), kis sapkákat kell a smoothie-s palackoknak kötni, na, arra jó lesz. Ja, hogy még nem kötöttem egyet sem? Hm.

A kertben akad néhány, leharcolt csorba bögre, és a kávézóból mentett jókora konzervesdoboz, ami esővel telik, s esetleg majd egyszer kis növény ültetődik bele. (Mer' igen.) Van öreg tányér, amely madáretetőként funkcionál. Az teljesen lényegtelen, hogy a madarak azonnal kiverik belőle a magokat, mert nincs emelt széle, de ott van, nehéz lenne kidobni. A kerti ajtó előtt tucatnyi műanyag edényke és pár befőttesüveg várja, hogy legyen velük valami. A szekrényben elég sok olyan ruha/póló/ezmegaz van, amibe most már ha meggebedek, sem fogok beleférni, azoknak azért lassacskán búcsút mondok. Legújabb megválásos technikám nem a hirtelen-mindent-ki-vele metódus, hanem apránként, kevés fájdalommal... minden héten egy-két póló, kiöregedett törülköző (nem, nem tartjuk meg kocsimosáshoz, mikor mostam én itthon kocsit valaha is?!) kerül a kukába, vagy a rongyoszsákba (visszük a gyűjtőbe), lassacskán fogynak, de hely valahogy továbbra sincs.

Mostanság nagy feltűnést keltett egy könyv, amelyben a japán írója arra ad tanácsot, hogyan szabaduljunk meg felesleges tárgyainktól. Búcsúzzunk el tőle, mint egy kedves régen látott ismerőstől, aztán ki vele.

Tegnap nehezen aludtam el (mert fáj a torkom, s mert korai alvásra akartuk kényszeríteni magunkat) azon gondolkoztam, hogyan csinálhatnék pl. helyet a jelenleg gerincükre fordított szakácskönyveimnek, amik egy nekik túl alacsony polcon szoronganak. A könyvespolc alsó (magas) sorát ezer éves magazinok foglalják el, sokukat még a Londis-os korszakomban gyűjtöttem. Az elmúlt években egyszer sem néztem beléjük. Úgyhogy ma reggel, kicsit hunyorítva, hogy ne lássam a borítójukat, kiszedtem a Food and Wine számait, s csak egyet raktam vissza, amelyben Budapestről írnak (hahaha, mintha nem változtak volna meg a jó kajás helyek az elmúlt tíz évben Budapesten!). 

Már ez is valami.

A Good Food BBC-magazinnak tudtommal az összes száma (mármint a receptek) fent vannak a neten, azokat sem kellene őrizgetnem. Ha csak a karácsonyi számokat rakom félre, alaposan lecsökkenne a gyűjtemény. De mikor is néztem meg a régebbi karácsonyi számokat utoljára? Még akkor sem, amikor ötletet kerestem. Hm... Erőt kellene vennem magamon, s kidobni azokat is.

Még az is megtörtént, amire eddig alig volt példa: kezdem szelektálni a könyveimet, s odaadni a fölöslegeseket a Little Library-nak. Pár könyvet hamar megtaláltam, ami csalódást okozott, vagy végig sem bírtam olvasni. Vagy igen régieket, pl. kell nekem 1000 Jokes and one-liners gyűjtemény? Ugye, hogy nem. Inkább emlék volt, abból az időszakból, amikor három hónapig várt az ember arra, hogy megjöjjön a megrendelt angol nyelvű könyve a Libri-be, akkor vettem náluk. Miért is? Talán nyelvtanulás céljából.

Régi utazások brosúrái, ezer éves jegyek, szállások papírkái, egy régen evett, nagyon finom csoki doboza, egy "majd elültetem!", de már lejárt szavatosságú mag, keményre összeállt fűszer egy üvegcse alján, s akkor még nem is szóltam a számos sütőformáról, amit még soha, de soha nem használtam. Bár, azokat tényleg nem tudnám csak úgy kirakni a lakásból. 

Erős leszek. Muszáj lesz megcsinálni egyszer, mert nem egy óriási házban lakunk, ahol a garázsban évekig elállhat minden, hanem egy lakásban, amelynél mindenre gondoltak, csak a tárolásra nem. Csak nem szabad érzékenykedni minden kis vacak láttán! Nehéz lesz, de el kell kezdeni.