Aranyló őszi napok

Csak ismételhetem magam: eljöttek már az egyszámjegyű hőmérséklettel rendelkező reggelek, de nappal még kellemes az idő. Sokat esett, nagy szél is volt, mégis inkább az időjárás enyhesége maradt meg bennem erről a hétről, a szép őszi színekkel.

Kint teregettem a héten, s míg tolattam kifelé az üvegajtón, magam előtt emelve a ruháktól nehezített szárítót, sikerült seggre esnem a lépcső aljában, rá a cserepekre. Így jár, aki annyira hülye, hogy elfelejti, hogy saját maga rakta oda szépen csokorban a hagymásokkal teleültetett kisebb-nagyobb cserepeket.

Most jókora zúzódás díszlik a derekamon (fenekemen), a háton fekvés necces, de már múlóban a nyolc napon túl gyógyuló. S csak egy cserép borult ki, s fordultak ki belőle a nedves földbe ágyazott, még elég hallgatag hagymák. Gondosan visszatapicskoltam föléjük a földet, s csak aztán mentem be haldokolmi. 

A madarak megfigyelése folyamatos élményt nyújt. Ezt nem győzöm elégszer elmondani. Most is ott ül egy felettébb kövér erdei pinty tojó, centikre az etetőtől, gyengéden hintázik a fenyőfagallyon. Nem eszik, jaj dehogy, őrzi az etetőt, s akármelyik másik társa akarna rárepülni, elkergeti. Magát kissé felfújva élvezi az utolsó napsugarakat, s ha veszélyt vagy vetélytársat érez, lelapulnak a tollai, soványabb lesz és ideges fejrángatással nézi, ki merészel közel jönni. 

Azt már tudom, hogy ha a vízzel telt virágláda körül nedves a kő, akkor valamenyik a rigó járt itt megint fürdeni. A cinkék a sekélyebb edényt szeretik, ami a fal tetején van. A levert magok természetesen másokat is idevonzanak. Éppen sétára készültünk, amikor még utoljára kinéztem a kertbe, mit működnek maguk közt. A falat már befutó klemátisznak a kerítésfal mellett feltűnően mozgott az egyik levele, s valami villant a napfényben. Szemerőltetve figyeltem... Újabb mozdulat, ezúttal lejjebbről, kis szürke villanás, majd egy fej... Persze, hogy egér akrobatizált a klemátisz ágain, egyre lejjebb ereszkedve, gondolom, jött a földre levert magokra, de azon sem lennék meglepve, ha a fal tetején futkorászna az etetőig. 

A minap a kis kerti ház, a shed alól láttam kijönni egy egeret, őt egy sperűvel és hangos topogással próbáltam költözésre bírni (azt írja a szakkönyv, zavarás esetén elköltöznek.) Lehet, hogy vagy ő, vagy egy másik ereszkedett alá a fal mentén, s nem volt sikeres az akcióm. A lényeg, hogy semmilyen földre hullott kis mag nem megy kárba, vagy a madarak, vagy az egerek szedik össze.

***

Tegnap este a városba mentem, Kerry-t búcsúztattuk, egy év kávézóbeli munka után költözik haza Bostonba. Kellemesen elbeszélgettünk vagyis inkább kiabáltunk, mert a választott bárban dübörgött a zene, az én félsüket fülemmel elég nehézkes volt beszélgetést folytatni, számtalanszor hajoltam közelebb, hogy wha'? Nagyon élvezte Budapestet, a javaslataim alapján elment a Cserpes-tejivóba, a Kádár Kifőzdébe, az Auguszt cukrászdába krémesezni, s mesélt a sétákról, amiket a városban tett. S elmesélte Auschwitz-ban tett kirándulását is. A legjobban az döbbentette meg (már magán a helyen kívül, amitől folyamatosan kirázta a hideg), hogy az emberek fotóztak, sőt, selfie-knek is tanúja volt. "Miért?" - kérdezte tőlem döbbenten. - "Felrakják a Facebookra?"

Köszönte szépen a tréninget, amit tőlem egykor kapott, s azt mondta, most, hogy neki is be kellett valakit tanítani, tanulta meg értékelni azt az egyenes, szókimondó módszert, amivel én okítottam. Hogy nem volt hamukázás, hogy "ez egészen jó lett" vagy "ez már jól megy neked", mert megmondtam neki, hogy nem, ez nem jó, próbáljuk újra... stb. Azzal a keleteurópai szókimondással bántam vele, mint mindenkivel, amire az egyik séf kollégám azt mondta, hogy ezt szereti bennem, hogy megmondom úgy, ahogy van. Ha nem ízlett a kajája, vagy nem szépen csinált valamit, megmondtam azt is, nem udvariaskodtam. Ez a taktika (ha ugyan ez az) a főnökömnél nem jött be, ő azért kérdezett meg tőlünk dolgokat, hogy helyeseljünk, s megerősítsük a véleményében, hogy amit csinál, az jó - ha ellentmondtam, akkor ignorálta.

A vacsora végeztével nem maradtam sokáig, mert tényleg nem nekem való volt ez a zajos környezet, választhattam, hogy vagy bent üvöltök, vagy kint állok, beszélgetve dohányos kollégáimmal a füstben. Siettem haza, mert egyrészt lejárt a parkolójegyem, másrészt menekültem a szombat esti Camden Street-től, ahol a bárok előtt már álltak a biztonsági őrök, már kezdte ellepni az utcát az eldobott kajásdobozok tömege, már tántorgott egypár részeg a fal mentén, és a közeli hajléktalanszálló lakói kissé üveges szemekkel adták egymásnak a valamilyen cigit a lépcsőn ülve. Régen, munkás koromban hétfő reggelente már csak a takarításra szoktam beérni, munkába menet, ez, hogy teljes erőbedobással megy a mulatság, és ezen keresztül kell mennem, ez elég mellbeverő és szokatlan látvány volt a nyerseségével.

***

Mai ebédünket Raoul társasága "aranyozta" be a Harbour Bar-ban. Nyilván a csirkeszárny illata hozta hozzánk közel, később a mögöttünk lévő asztalnál is próbákozott, aztán felült az asztalunkra, ahol V.-vel együtt készült egy kép, de az csak privát felhasználásra, mert ugye, az én uram közös képen nem mutatkozik egy "büdös macskával"... Így ide az nem kerül fel, de a telefonomnak új nyitóképe van :-)

(Valamint a héten nem a népszavazás körüli mizéria bosszantott fel, hanem az a kép, amint Orbán Viktor laza, de nem előnyös testtartásban a rejtélyes robbantásban megsérült rendőrnő kórházi betegágyára TEHÉNKEDIK. Könyörgöm! Egy miniszterelnök, egy férfi, fogjon egy széket, és üljön le, s onnan tetessen aggodalmat és érdeklődést, de ne TEHÉNKEDJEN egy idegen, egy beteg ágyára, pláne ne úgy, hogy ágy keretén ott lóg a hölgy törülközője... ffs)