Szöszök II.

Szöszözünk. A hosszú hazaút miatt V. kérte, ássam elő az ír jogosítványát. Megtaláltam - hiába no, mégis csak én iktatok ebben a családban. Örvendezésem nem tartott sokáig. A 10 éves jogsija lejárt. Kisebb szívroham kerülgetett, egészen addig, amíg kiderült, hogy gond nélkül meghosszabbítható, két fotó, egy kitöltött formanyomtatvány és némi pénz birtokában.

Csak időre kész is legyen! A fenének hiányzanak az ilyen utolsó percben való rohangálások.

S megtaláltam a kékfestő kereskedő kártyáját is.

***

A konyhai mosogató megunta az abúzust, s eldugult. Alighanem nem ez az első alkalom, mert Ede hagyott ránk egy kis lefolyó-tisztító kézi készüléket, amivel alaposan át lehet fújatni, mosatni a csöveket. Nem hatott. Végül a Mr. Muscle tisztítóhabhoz fordultam, ami hosszas agyusztálás után volt csak hajlandó lefolyni a csőbe. A lefolyó környéke ragyogóan tiszta lett tőle, gondolom, marta rendesen, de a szmötyi csak részben tűnt el. A kezelés nem volt elég, minden mosogatás után alapos fújás szükséges. Furcsa, nem evilági hangok és dolgok törnek elő a csőből. Holnap folytatom a kezeléseket, nehogy szegény, távollétünk alatt látogatóba érkező rokonoknak szagosodjék itt a lefolyó.

***

Böhömnek még van némi gumicseréje, lámpacseréje előjegyezve a hétre, önhibánkon kívül ez is az utolsó napokra maradt. V. megrendelte a gumikat Angliából, az Eiretyres-tól (hm), egy magyar nevű ügyintézőtől, magyarul levelezve le a rendelést :-) Legközelebb már csak akkor hallottunk a gumikról, amikor jött a mail, hogy múlt kedden "visszautasítottuk" az átvételt. WTF?! V. szolidan anyázó mailje után újra megkísérlik a kiszállítást...

***
Már bekészítettem a mézes birkákhoz való tésztát.

***

Most már kezdem várni az autóutat, mert eddig mindig nagy élmény volt. Emlékszem az első alkalmakra, amikor még mindenféle útvonaltervezők segítségével, kinyomtatott lapokon követtem az útvonalat, s mondtam V.-nek, merre menjen, mert Focisban nincs GPS. S húztam ki a már megtett távot, és írtam a fogyasztást... Készítettem az angol/francia fizetős utakhoz a fémpénzt, s nyomtam az uram kezébe az elsuhanó tábláról leolvasott összeget. S milyen büszke voltam, amikor keresztül navigáltam V.-t a Párizst körbevevő, elég kaotikusnak tűnő (francia feliratok! "Sortie!") körgyűrűn első utunk során.

Apró emlékképek, amiket néha felemlegetünk:

Rosslare-Cherbourg. Komppal. 19 óra. Soha többet! A linóleummal borított "fürdőszoba". Egy lyuk. A szomszéd öklendezése, míg a wc-t ölelem. Azok a rosszullétek...!

Amikor a mindent vastagon elborító reggeli ködben ("sea-haar") nekiindultunk a Calais-Sopron távolságnak. Amit Böhömmel 11 óra alatt ettünk meg, lefaragva Focis teljesítményéből 2 órát. S még csak nem is Böhöm volt a leggyorsabb a német autópályán.

A frankfurti repülőtér közelében az égre írt, egyre kisebbedő gyöngysor: leszállásra készülődő gépek sora.

A kerítés mellett legelésző kenguru, egy kutyaház-szerű építmény előtt, egy holland kertben. NEM szobor volt.

Amikor Focist V. beadta Solymáron a szervizbe, az egész iroda felállva figyelte, hogyan esik le a szerelő kollégának, hogy jé, másik oldalon van a kormány. Hangosan nevettek a döbbenetén.

Amikor egy macska leszarta V. kocsiját a vidéki panzió autóbeállójában. A macskának hasmenése volt. Egészen pontosan a csomagtartó széle és az autó oldala közti hézagra célzott. Sikerrel. S mire felkeltünk, a nyári napmelegben remekül rászáradt a matéria a kocsira.

Oostende, a szálló majdnem legfelső szintjén kaptunk szobát. Este, a wc-n ülve, a fürdő ablakán át elbámultam a háztetők felett. Mígnem az egyik megindult, s méltóságteljesen elhúzott a többi háztető mögött. A lassan forgó radarernyőről jöttem rá, hogy egy bazi nagy kompot látok, nem háztetőt.

A híd - az a bizonyos híd, ami "túl messze volt", az a ronda, szürke híd Arnhem-ben. Amin áthajtottunk. Aztán megfordultunk, és megint. És megint. A torkomat fura érzelgős csomó tömte el. Sosem hittem volna, hogy ott fogok járni. Erről majd még írni fogok. Mondjuk "Életem hídjai" címmel, vagy valami hasonlóan nagyzolós cím alatt.

Megint Oostende: kajálás közben, délben megszólalt a tér közepén álló zenepavilon felől az Örömóda. Mintha harangjáték lett volna. Már nem emlékszem tisztán, hogy az volt-e, vagy valami felvett zene, de akkor, ott igen megragadott. Döbbentem néztünk egymásra, mialatt felismertük a zenét.

A csodaszép, nemrég kilevelesedett, még friss zöld, vidéki utakon való autózás, miközben felhívtuk a kocsi telefonján V. szüleit. Laza csevej, mialatt az Aachen közeli erdőket, szép tájakat bámultuk. Ahol valami borzasztó csaták dúltak a második világháborúban. Este a magyar származású recepciós ajánlotta argentin szték-házban ette az uram addigi élete második legjobb steak-jét. (Mely azóta a harmadik helyre szorult, egy ír, és egy új-zélandi szelet hús után.)

Aschaffenburg - ahol a rendőr gyorshajtásért megbüntette V.-t, amikor az A3-as útról a "stau"-k (torlódások) miatt átmentünk egy alsóbbrendű útra, és a német városkában kerengve 60-nal talált menni. Állítólag 50-es tábla volt az út elején. Máig megvan valahol a kis rózsaszín cetli, amit a rendőr adott. Végig vigyorgott a meglehetősen limitált társalgás során, nem tudjuk, miért.

Amikor felhívtuk az (angol) B and B tulajdonosát, akinél meg akartunk szállni a Nürburgring közelében. "Itt vagyuk, Nürnberg-től nem messze." - így én a telefonba. - Nemsokára megérkezünk. Volna szoba számunkra?" Döbbent csönd a vonal kissé recsegős, túlsó végén. "A Nürburgring Koblenz közelében van. Az még 400 km...". Vérvörös fejjel tettem le a telefont, s utána tisztáztuk az urammal, hogy a Nürburgring az nem NÜRNBERG mellett van. Köze sincs az egyiknek a másikhoz. S mondanom sem kell, nem aludtunk a fickónál.

Odafelé menet az ír rendszámú autók figyelése a fontos (mennyire mélyen Európában látjuk az utolsót), aztán hazafelé a magyar rendszámúaké (milyen messze Magyarországtól látjuk az utolsót).

Néha azért egybefolynak ám az emlékek az autós oda- és hazautakról. Már nem mindegyikről tudom, hogy melyik emlék melyik alkalomról való. Az izgalmak (elérjük azt a kompot? Indul egyáltalán?), és a röhögős pillanatok (az első Csalagutas vonatozás során étkezőkocsit kerestem. Fél óra a vonatút...). A félig elkészült (akkor ez most használható vajon?) wc és pihenőhely a francia autópálya mentén, ahol a wc bejárata előtt jó munkásemberek ettek zsírpapír-csomagból szenyát.

A szívszorító pillanatok, amikor elkönnyesedett a szemem. Pl. már nem emlékszem egészen biztosan, hogy akkor hallottam-e Dido Thank you c. számát a rádióban, eltelve szerelemmel az uram iránt, amikor véletlenül bekerültünk két motoros rendőr közé, akik a Gresham palota elől indultak el, s végigvittek minket a Lánchídon? Lehet, hogy akkor volt, lehet, hogy máskor. De a rendőrök, azok bezony "kísértek", egy előttünk, egy mögöttünk, röhögtem is teleszájjal.

Megint Nürburgring. Mert odataláltunk ám végül. A köd miatt zárva volt. A történelmi fotón inkább csak sejteni a kaput, és a neonfeliratot, ami az aznapi zárvatartásról értesít, előtte a vigyori urammal, talpig esőkabátban.

A kacsák egy kis csatorna vizén - valami francia természetvédelmi terület menti autós pihenőnél voltunk, a látogató központban madártojás mintázatú csokikat vettem egykori főnökömnek.

(Közben folyamatosan az az érzésem, hogy mindezt meséltem én már...)