Clarissa

A tegnapi piaci míting a szokásos kis szúrkapiszkákkal, "vihar-egy-pohár-vízben" ügyeivel a szokásos formáját hozta. De legalább nem nyúlt a végtelenségig, negyed tízre végeztünk a nyolc órai kezdés után. Egyvalamitől más volt ez az este, mint a többi: megtudtam, hogy Clarissa, az egyik piaci kolléga, aki tavalyelőtt felkért a karácsonyi előadásra, sokkal betegebb, mint hittem, és Karácsonykor nem azért vitték kórházba, mert "vizsgálják, mi a probléma", hanem mert már régen tudják, mi baja.

Rák. Mi más is lehetne, a fenébe is. A férjét, Dickie-t is az vitte el pár éve.

Én pedig - tudatlan - küldtem a lányának a jobbulást kívánó sms-st Újévkor, a szűk keretbe beleférő udvarias közhelyekkel, amit most megpróbáltam nem annyira közhelyessé tenni, mert Clarissát nagyon kedvelem. S alighanem ő is kedvel engem, mert sokszor oda szokott jönni hozzám piac végeztével, és meg szokta dicsérni a munkám. Még akkor is, ha nem érdemelt dicséretet. S meg szokta veregetni a vállam, mondván: "Jolly good." Akármi volt a téma, ez volt a végszó: "Jolly good."

Clarissa túl van a kilencvenen, egyedül él egy nagy, öreg házban egy kövérkés labradorral ("the hairy monster" - mondta róla egyszer), az egész családja, férje, lánya régóta piaci tagok voltak. Ő az, aki a potato cakes-eket gyártja a piacra, s mindig írül írja rájuk a nevüket, a hozzávalókat. Mást nem csinál, csak ezt, tizenvalahány zacskóval. S ő felügyel az order department-re is.

Szóval, a míting közepén valaki rákérdezett, hogy hogy van, kórházban van-e még, vagy otthon, a lányával, mire az egyik jólértesült mondta, hogy a Blackrock Hospice-ban van. Leesett az állam. Ez nem sok jót jelent. A fájdalmát igyekeznek tompítani, és kényelmessé tenni, amennyi még hátravan, mondta Olive. De amitől igazán összeszorult a torkom, az az, hogy üzent nekünk. Hogy igen, rákos, de nem akar műtétet, nem akar kezelést, "and she is OK with it".

A kocsiban a hazaút alatt volt időm megemészteni a tényt. Megemészteni, hogy egyrészt, a nálam több életet látott idős tagok szinte sztoikus nyugalommal fogadták a hírt, legfeljebb egy rövid sajnálkozást morogtak el a bajszuk alatt, s máris másra terelődött a szó, és úgy tűnt, csak én ültem ott szívenütötten, szóra képtelenül. V. azt mondta, talán ők könnyebben emésztik ezt meg, mert jobban hozzá vannak szokva, koruknál fogva is - szó szerint is - közelebb állnak a halálhoz, s nem annyira idegen nekik, mint nekem. Minek nagy hűhót csapni körülötte, mind meghalunk, ez van, s Clarissa túl a kilencvenen szép életet tudhat maga mögött, és különben is, "she is OK with it."

Akkor minek is bőgnék, ugye? Tudja, mi vár rá, s nem fél szembenézni vele, a - valószínűleg - kilátástalan harc helyett. Elhervad, mint a virág... Nekem csak annyit kell tenni, hogy a minél fájdalommentesebb távozásért imádkozom, akármikor is jöjjön el. S nem bőgök, hanem örülök, hogy szép és tartalmas élete volt eddig. Látott felnőni gyereket, unokákat. S aktív tudott lenni, mindvégig.

Ha ő "OK with it", akkor nincs gond. Főzzünk inkább búbánatoskodás helyett. Az élet majd elrendeződik.