2009. november 2.

Rosszkedvünk tele?

Most vigyázzban ülök itt, s várom, hogy végre megérkezzen Böhöm új kipufogója. Igen, még mindig csak a "megérkezésnél" tartunk, mert kellő fejtörést okozott az uramnak, hogy melyiket, honnan, mikorra rendelje meg... Állítom, egy nő nem hezitál ennyit első randira való kiöltözéskor, mint az uram az autóhoz való alkatrészek megrendelésekor. Holnap - elvileg - megérkezik a rugó a felfüggesztéshez, s szerdán - remélhetőleg - Böhöm Ambrose-ék kezébe kerül, és alaposan megjavítják.

Aztán, amikor már nem kell a csengőre fülelnem, kertészkedni fogok. Megint feljöttek a kis gazok a terasz kövei között, és az elmúlt hetek szelei, nagy esői alaposan felforgatták a kertet - minden tele lefújt levelekkel, elhervadt szárakkal, megfeketedett paradicsomszárakkal. Van, amit vissza kell vágni, van, amit téli pihenőre kell tenni. De ami kissé aggasztó, hogy a szeptemberben ledugott gumóim itt-ott már bújnak ki a földből, cserépből. Nem korai ez kissé? Február végén kellene megjelenniük, nem november elején!

Biztos jót fog tenni a friss levegőn való kapirgálás, mielőtt még megérkezik a mára igért nagy eső. S talán kiveri a fejemből a gyászos gondolatokat, amelyek elég sűrűn teszik tiszteletüket. Kivételesen nem a bevételem, hanem a jövő aggaszt. A kormány mindenféle megszorításokat, fizetéscsökkentéseket tervez a közalkalmazottaknál, azok pedig sztrájkkal fenyegetőznek, és megy a huzavona, hogy szabad-e egyáltalán olyanok fizetését csökkenteni, akik a kórházakban, baleseteknél, tűzeseteknél teljesítenek szolgálatot?

Pár hete kaptam egy szívhez szóló levéllel, és öntapadós matricákkal telepakolt borítékot, amelyben a közalkalmazottak kérik a támogatásomat. Rakjam ki a matricát, jól látható helyre, netán a kabátomra, jelezve, hogy nem értek egyet a kormány javaslataival... Hm. Én valahogy úgy gondolom, hogy mindenkinek fel kellene kötni a gatyát most, és áldozatokat hozni annak érdekében, hogy túléljük ezt a nehéz időszakot. Persze, az ő szemüket az szúrja, hogy a visszaesést okozóknak nemigen lett üresebb a zsebük, míg a kisemberek egyre rosszabbul élnek. Kérdezősködtem a piacon, mi a véleményük erről a többieknek. Sheila, aki kórházban dolgozik, azt mondta, a nővérek nagyon is jól keresnek, ne vegyem be a dumát, miszerint rosszul fizetik őket. Bella azon háborgott, hogy ez az "öntapadós" kampány mennyi pénzt vitt el, s az honnan volt? S a szakszervezti vezetők a saját zsíros fizetésüket védik. Olive pedig úgy gondolta, hogy észre kellene vennie ezeknek az embereknek, hogy még van munkájuk, míg más munkanélküli segélyért áll sorba. Még az örökké optimista, és humorosan fogalmazó Scott is lehangolt, komor emailt küldött havi olvasmányként.

Világvége érzet van.

A múlt héten annyit huhogtak a rádióban, hogy akarva-akaratlanul eszembe jutott a "winter of our discontent" kifejezés, Shakespeare-től, amit "rosszkedvünk tele"-ként fordítottak magyarra (szégyen és gyalázat, nem emlékszem, hogy ki) a III. Richárd c. darab első sorában. (Főleg azért is jutott eszembe, mert véletlenül megláttam a polcon John Steinbeck hasonló című remek könyvét.) Rosszkedvünk tele, elégedetlenségünk tele. Fogadást is kötöttem magammal, vajon mikor süti el egy ír politikus ezt a kifejezést az elkövetkező hónapokat jellemezve? Nem kellett sokáig várnom, két órával később egy monoton hangon nyilatkozó nagyembertől el is hangzott a winter of our discontent. Sztrájkokkal fenyegetőző közalkalmazottak, nyögvenyelősen működő intézmények, szigorú költségvetés, a sz*rból az adózók pénzével kihúzott bankok, elégedetlenkedő emberek, távozó külföldiek, bezáró gyárak, üresen kongó irodahelyiségek, eladatlan lakáshegyek... Megfakult Emerald Isle?

Lesz itt balhé bőven.

Ami minket illet, nem aggódom. Vagyis próbálok nem aggódni. Noha a múltkor az áruházban már hosszabban megálltam a leértékelt, "reduced to go" árukat tartalmazó polcnál, húsért, hogy valahogy csökkentsem a bevásárlás végösszegét, kiderült, hogy nálunk a helyzet már (még?) nem olyan vészes. A nyári padlófogás után lassacskán sikerül(t) visszakapaszkodnunk a felszínre, nem utolsósorban az uramnak hála. Remélhetőleg a karácsonyi megrendelések, esküvői torták majd végleg helyrebillentik a családi kassza egyensúlyát, s kezdhetjük tervezni a jövő áprilisi hazautat. Ami egyben nyaralásként is szolgálna, megállókkal, látnivalókkal útközben. Fingers crossed. Már szép listám van, hogy miket fogok készíteni karácsonyra, s tegnap kötött-varrt puha kis állatfigurák fotója felett is elgondolkodtam. Talán ezeket is meg tudnám csinálni... Torták, mézeskalács házak, mézeskalács hópelyhek, celofánba csomagolt mézes-karácsonyfák, habkarikák, feliratos, arannyal lefújt csillag alakú sütik... rengeteg a lehetőség!

***

Nem is meséltem még, hogy hosszú idő után bemerészkedtünk Dublin belvárosába, hogy az Irish Film Center-ben megnézzük a Katalin Varga c. filmet. Az ugráló, szemfájdítóan pattogó kameramozgás idegesítő volt, de maga a film tetszett. Fura és kicsit gyomorszorító volt magyarul énekelő kislányt látni a filmvásznon :-) Lehettünk tucatnyian az esti, 9 órás előadáson. Amikor kijöttünk az épületből, felnéztem, s ismerős szót láttam meg. Jókora fekete betűkkel PINTXO felirat díszlett egy közeli épüket falán. Rángattam az uram karját, nézd csak, ott, csak nem....? De igen. Egy tapas/pintxo bár volt ott, mint kiderült, több éve nyitva vannak már, de mi nem járunk sűrűn a belvárosban, így nem vettük észre. Vigyorogva mentünk be, fürkészve a pultot, keresve az ismerős falatkákat... Egyetlenegy árválkodott csak egy tálon, meg is kérdeztük a pincért, ez az egyetlen pintxo maradt csak? Utólag, a nyitvatartási időt nézve nem is volt meglepő, hogy nem volt több, fél 12-kor zárnak, s mi 11-kor mentünk be. Inkább amolyan borbár ez a hely, mint igazi pintxo bár, sötét, gyertyafénnyel van megvilágítva, üvegpolcok, szorosan egymáshoz szorított asztalok... de azért a kaját kipróbálnám egyszer, van-e olyan fantáziadús és finom, mint Bilbao-ban, az óvárosban? Biztos csodálkoznának, ha nemes egyszerűséggel, baszk szokást követve a padlóra dobnám a fogpiszkálómat evés után :-)

***

Az uram megtanított, hogyan kell letölteni a képeket a fényképezőgépéről, így végre felrakom azt a kettőt, amit már régóta szerettem volna megosztani, eredetileg még a régi blogon. Az első fotón, a még kisméretű húsvéti kaktuszom cserepe tövében ott látható a kis szőrös látogatóm, a másodikon pedig a három gyermeke, amelyek közül egyet magam tettem el láb alól, a másik kettő csontvázát pedig a borostyánágak alatt találtam meg, a kert falánál, jóval később. Enyhe lelkifurdalással nézem a képet most, de tényleg nem örültem volna neki, ha a kertemben növekedik fel a legújabb patkánynemzedék. Sorry....

8 megjegyzés:

Alexandra írta...

Móni, nem vagy egyedül a világvége hangulattal. Tegnap délután elsétáltunk egy kis vásárlás céljából a Stillorgan Shopping Centerbe és megdöbbentem mennyire kihalt volt minden. Elég sok bolt véglegesen lehúzta a rólót, de olyan üzletek, mint a Dunnes Stores vagy az Arnotts cipőbolt sem nyitott ki tegnap. Emlékszem 3 éve, amikor Stillorganba költöztem mennyire megtetszett ez a kis bevásárlóközpont az apró és barátságos boltjaival. Most meg kong az ürességtől! Úgy láttam egyedül a Tesco és a McDonald's üzemel teljes gőzzel.

Soros nyilatkozta a múltkor, hogy nem látja a válság végét, mert nem tudja, hogy mi is táplálhatna egy újabb növekedést: http://index.hu/gazdasag/vilag/2009/10/25/soros_szerint_meg_nem_jott_el_a_novekedes_idoszaka/
Nekem ehhez még hozzáadódik a környezetszennyezés növekedése miatt aggodalmam és nem látok magam előtt túlságosan bíztató jövőképet :(

Cat(harine) írta...

Mit szóljanak a kis szőrcsomók? :)

Erika Antal írta...

Hát kéremszépen akkor én most megnyugodtam. Ti ott Írországban sokkal rosszabb helyzetben vagytok, mint mi itthon :). Mert ha nem tudnátok, nálunk már vége van a válságnak és itt má csak felfelé visz az út :))). Ti.ezt szajkózzák némelyek, gondolom jó sokan meg be is veszik :))). ettől függetlenül én azért szorítok mindenkinek, aki arrafelé él, hogy ne legyen nagyobb gondja ebből a válságsdiból :))).

kisrumpf írta...

Viszont kívánom :-)))

Nálunk is van ködösítés, de ekkora baromságot azért nem mernek mondani.

Névtelen írta...

A menyasszony közbeszól.
Összesen 4 kipufogó közül lehetett választani. Az eredeti Alfa kipufogó az Alfa kereskedőtől majd 1000 euró. Egy másik, lágyacél kipufogó kb. 300 euró. Ezek nem bírják jól a sok rövid utat (50km alatt), úgyhogy rozsdamenteset néztem, amihez gyakorlatilag örökélet garancia jár. Az egyik nagyon csúnya volt, és olcsó, a másik nagyon szép, és kicsit drágább. Az utóbbit vettem meg (tessék rákeresni, "Ragazzon", csak hosszú időbe telt, amíg sikerült igazolnom magam előtt, hogy másfélszer annyit fizessek érte, mint a csúnyáért.

Erika Antal írta...

Lányok! Tessék figyelni, mert így tanulunk "autóul"! Persze, ha őszinték vagyunk mi is ezt csináljuk, csak egy-egy cipővel vagy pulcsival :))). Pedig azon mennyivel kevesebb múlik :))).

kisrumpf írta...

S akkor még nem beszéltünk a "kis" kiegészítőkről... :-)

Medve írta...

Igaza van, az ilyesmit alaposan körbe kell járni (mondom én, aki képes napokat eltölteni a megfelelő kerámia féktárcsa és hozzá való fékbetét kiválasztásával :)). És akkor még jó, ha lehet kapni és ha hajlandóak ide a Megyébe elküldeni.